Tudnád úgy szeretni az anyádat, hogy nem törődik sem apád emlékével, sem a te fájdalmaddal?

A vitába nem szállnék be, de azt meg kell értened kérdező, hogy a gyászt mindenki máshogy dolgozza fel, és egyáltalán nem mindig a halál bekövetkezte után.

Anyád ápolta apádat az utolsó percekig. Ha nem szerette volna, akkor nem tett volna így. Anyud már az ápolás közben átesett a gyászon és a feldolgozáson, mert most őszintén, könnyebb azt elviselni, ha egy szeretett ember békésen elalszik és nem szenved tovább, mint 0-24-ben ápolni úgy, hogy tudod, hogy baromira szenved. Mamám is gégerákban halt meg, csak a szerencsén múlott, hogy nem voltak iszonyú fájdalmai, és sokan egyáltalán nem akarják, hogy a család terhére legyenek az ápolás miatt, ami iszonyat nagy munka és lelkileg abszolút megterhelő.

Anyud megkönnyebbült, hogy nem szenved apád tovább, és most már sokkal jobb helyen van. Apád sem akarná, hogy anyád élete végéig gyyászoljon és egyedül maradjon. Egy ilyen eseten túllépni sokkal de sokkal könnyebb lelkileg, ha van valaki melletted.

Ha anyud nem beszélt veled erről, az is azért lehet, mert nem akarta, hogy te is a gyászba süllyedjél már akkor, amikor apud még élt.

Nem lenne egyszerűbb amúgy négyszemközt leülnöd anyuddal és elbeszélgetni erről, meg hogy mi miért hogyan?

A nevelőapádat meg nem isértem miért gyűlölöd. Neki köszönheted, hogy anyud ismét kiegyensúlyozott és boldog, nem pedig a sarokban sír depressziósan. Ha minden ok nélkül egyszerűen csak utálod, és nem akarod őt látni se, azzal anyudnak sem teszel jót. Most lenne szíved anyud jelenlegi párját "elüldözni", hogy anyud megint egyedül maradjon?

Őszinte részvétemet küldöm kérdező!

Nagyon meg tudlak érteni. A kamaszkor roppant nehéz életszakasz - sokszor egy világ omlik össze az emberben, akármilyen nemű.

Én is ilyen "világfájdalmas" voltam 17-18 évesen, hölgyként, mint most te. De az már kereken 30 éves történet, annyira régi.

Ha van rá lehetőséged - iskolai kötelezettségeid elvégzése mellett - hétköznap látogass el a lakóhelyileg illetékes családsegítő központba. Nehogy a gyámüggyel kapcsolatba kerüj! Se intézet, se pszichiátria!!! (Ez utóbbi főleg - olyan, mint egy börtön szó szerint.)

Remélem a nevelőapukád elfogadhatóan viselkedik veled. Nem emel rád kezet, nem ordít vagy kiabál veled, nem alkoholizál.

Én egy kicsit fordítottabb helyzetben vagyok nálad - azért sem súrlódásmentes biológiai apámmal a kapcsolatom, mert alig ismertem. Nekem édesanyám hunyt el két éve.

Utólag tudtam meg, hogy apukám MENTENI próbálta maga módján az életét. Anyu nem akart kórházba menni én meg nem akartam erőltetni.

Kitartást kívánok neked! Lesz ez jobb is még majd!