Apa nem törődik válás után a gyerekekkel, hogy tudok nekik segíteni?

23-as, 20-as vagyok, nagyon sokat tudnék erről mesélni. A lényeg, hogy amikor megtörtént a "leválás", tehát amikor már nem jött el soha értem apám, de én még eljártam hozzá rendszeresen látogatni, egyre többször ment el otthonról, pont mindig dolga volt, így haza lettem küldve. Vagy ott volt, de nem foglalkozott velem, csinálta a dolgát, szerelt, tévét nézett, hozzám meg szinte nem is szólt. Néha a nője szemétkedett velem egy sort. Sokszor sírva mentem haza, anyám meg vigasztalt.

15 évesen eldöntöttem, hogy ebből nekem elég volt, többet én biztos nem megyek, majd ő keres, ha akar. Soha többé nem keresett. 15 éve azt sem tudja, mi van velem, úgy, hogy anyámtól egy utcára lakik.

Szóval 15 évesen meg később nem éreztem ezt akkora tehernek. Felszabadultam, nem sírtam utána, egyre kevesebbet gondoltam rá. Mégis ahogy teltek az évek, egyre jobban kiütköztek dolgok a személyiségemben. Kötődés partnerekhez, a házasságról, gyerekvállalásról alkotott véleményem, pl. nem merek gyereket vállalni, mert félek, hogy válás esetén a férjem is ilyen apa lenne, pedig egy nagyszerű férfi. Félek a közösködéstől, vagy pl. minden egészséges és normális apa-gyerek kapcsolattól meghatódom, elérzékenyülök és hiányérzetem támad. Idősebb jó fej férfiak társaságában mindig arra gondolok, bárcsak ő lenne az apám. Valami hiányzik, és ezt az űrt, hogy nincs apám semmivel nem lehet betölteni.

Anyám legalább jól kezelte a válást so-so, mégis a terápia segít a legtöbbet. Már egy éve járok és még nem látom a végét. Nyilván más dolgok is előjönnek ott, de ez a téma borít ki a legjobban.

Sajnálok minden anyát és gyereket, aki ilyenen vagy hasonlón átmegy. Sajnos rengeteg ilyen van, én is sokat láttam már a környezetemben és a pszichológusom is azt mondta, hogy "tipikus" a történetem. Úgyhogy fantasztikus férfiakat nevel a társadalom.

25#

Nem is erdekli oket , annak orulnek , hogy megszabadulnak a tehertol, a tapasztalatom szerint!