Van itt olyan, akinek fiatalon lebetegedett a szülője, és nem tudott màr szülőként funkcionàlni?

Apám alkoholista volt, soha nem funkcionált sem szülőként, sem felnőtt emberként.

Gyakorlatilag még általános iskola alsós körül lehettem, amikor elvesztette a munkáját többek között a pia miatt meg mert egy lusta disznó volt.

Konkrétan 10+ éven át nem csinált lófarkat sem, csak otthon volt "háztartásbeliként". Balesete miatt rokkant nyugdíjat kapott és kvázi anyám minimálbéréből éltünk.

Gyakorlatilag apám rabszolgái voltunk egész életünkben.

Anyámnál felnőtt korában jött el egy mélyen depressziós, több éves időszak amiből nem is nagyon próbált kimászni.

Megmondom őszintén én menekültem a helyzetből.

Pont azért, mert láttam, hogy nálunk generációs "szokás" hogy a szülő ápolásába őrül bele a gyerek akit utána ápolhat a saját gyereke.

Anyámnál az volt a baj, hogy minket látott egyetlen kiútnak és mindent velünk akart volna csinálni mert a "gyerek mindig ott van" aztán amikor jött a kérdés, hogy nem-e akarok haza költözni, akkor mondtam, hogy nem.

A rokonság, ismerősök szemében én voltam és vagyok a szemét mert miért nem foglalkozom többet anyámmal. De pont azért nem, mert nem akartam én is oda jutni ahova ő.

25 éves koromig apám terrorjában éltem, 25-30 évesen lettem önálló, felépítettem a magam életét, végre normális, boldog ember lehettem.

Lehet önzőség de nem akarom más miatt feláldozni a saját életemet, nem akartam, hogy az életem abból álljon, hogy dolgozom meg anyámmal élek, és azért létezem, hogy valaki más ne omoljon össze.

Aztán azóta feltalálta magát, elment orvosi kezelésre, lettek ismerősei, barátai, elvan. Meg én is elvagyok.

Anyám amióta az eszemet tudom, mindig valami "halálos" betegséggel küzd.

Én 40 évesen rákos lettem, ő 75 évesen irul-virul.

Mindig mindenkinek meg kell őt menteni.

Teljesen önállótlan, gyenge, nemtörődöm, de bántalmazni professzionálisan tudó "anya" volt.

Akkor jöttem rá, miben nőttem fel, amikor anya lettem és szembesültem vele, hogy amit velem tettek az bűn.

Évek óta rá nem nyitom az ajtót.

Anyukám rheumatoid arthritistől szenved már egészen kicsi korom óta. A legrosszabb, hogy egyszer azt mondta nekem, miattam beteg, én okoztam ezt az egészet. Kb 10 évesen eléggé rosszul esett és mai napig bűntudatom van miatta. Ezt a betegséget nem lehet gyógyítani, legjobb esetben is csak a szinten tartás lehetséges. A teste lassan leépül és folyamatosan fájdalmai vannak. Egy üdítős üveget sem tud kinyitni, a tárgyakat gyakran elejti. Bár anyukám önálló, de évek óta depressziós. Egyszerűen nem érdekli semmi. Ha szólok hozzá, nem válaszol, egész nap csak a telefonját bújja. A betegsége előtt dolgozott, akkor azért nem foglalkozott velem, most meg azért, mert fáj, meg már túl idős vagyok én ahhoz. Hetente 5x4 órát dolgozik. Nem hiszem el, hogy nincs rám vagy a testvéremre, annyi ideje, hogy két mondatot szóljon hozzánk.

Ha 2-3 hétre kórházba megy, akkor én vezetem a háztartást és ez már lassan egy évtizede így van. Ez ma már nem egy nagy feladat, de pár éve még az volt. Nagymamám fél éve hunyt el, velünk élt és mentálisan beteg volt, ami javarészt rajtam csattant. De természetesen, anyukámat nem érdekelte, egyszer sem állt ki értem, nem védett meg, pedig egyszer a mama keze a nyakamon kötött ki. Más anyuka ezért minimum megtépte volna. De az én anyám csak annyival letudta, hogy szóljak apámnak, ha akarok, majd tovább nézte kedvenc sorozatát.

19 évesen nem tudom milyen az anyai szeretet. Párkeresésben nem mondom magam sikeresnek, bár jól elvagyok egyedül, nem igénylem, hogy kapcsolatban legyek. Most van párom, lassan két éve, de a gyerekkori gondok sokszor visszaköszönnek. Szerencsére csodás emberrel hozott össze a sors, de sajnos neki is megvannak a gyerekkori traumái. Megértjük és segítjük egymást, ami nekem hatalmas vigasz.

Apukám meghalt mikor 8 éves voltam és éppen betöltöttem a 10-et mikor anyukám agyvérzést kapott és lebénult a bal oldalára.

Testvérem 8 évvel idősebb,ő lett a család feje,istápolt engem,anyánkat.

18 évig gondoztuk otthon,utolsó 2 évet senkinek sem kívánom 5x kapott egymás után stroke-ot,minden alkalommal romlott a szellemi és fizikális állapota.

Nehéz volt,korán felnőttek lettünk. Testvéremmel csak egymásra számíthattunk és ez a mai napig így van. Mindenben segítjük,támogatjuk egymást. Én már 46,testvérem 54 éves,de nem csinálnánk másként most sem.

Eleve betegen szült meg (majdnem bele is haltunk), aztán igen, 4-5 éves koromtól már jelentősen romlott a fizikális állapota. Sohasem játszottunk együtt, mert ő nem tudott guggolni, a keze fájt folyamatosan, aztán már nem is tudta kinyújtani az ujjait, stb.

Fáradt volt, vérzékeny a gyógyszerek miatt, és szépen lassan, 13 éves koromra meghalt.

Apa gondozta őt, amíg bírta, fürdetés, mikor anya nem bírt, én készítettem neki ételt és etettem meg (7-8 évesen már).

De emellett nagyon sokat beszélgettünk, nevettünk, mert bár volt, hogy a mosdóig nem tudott kimenni a fájdalmaitól, de sosem szomorodott el hiszen mi ott voltunk neki.