Van itt olyan, akinek fiatalon lebetegedett a szülője, és nem tudott màr szülőként funkcionàlni?

Mi számít fiatalnak? Apám 52 évesen kapott stroke-ot, szerencsére félig ellátja magát, de vannak dolgok amiket nem mer megcsinálni a hétköznapokban mert ha el kell engednie a botját, rátör a pánik hogy elesik.

Nekem abból áll az életem 29 évesen, hogy a munkám kivételével, itthon vagyok és ellátom, kiszedem neki a kaját, a gyógyszert kérem hogy előttem vegye be, volt már hogy beledobta az egyiket a kajás csomagolásba...

Igen, nálunk ez történt.

Megfordultak a szerepkörök, ő lett a gyerek, én pedig a felnőtt.

Szívszorító érzés volt sokszor, és örök trauma az életemben.

Édesapámat daganatos betegséggel diagnosztizálták 3-4 éve, sajnos tavaly elhunyt, de nem amiatt. Természetesen nagyon lesújtott minket a diagnózis, de szerencsére egy nagyon jó orvos viszonylag hamar megműtötte, így tulajdonképpen megmentette az életét. A műtét után felépült, teljesen jó állapotban volt. Később sajnos még 2x kellett műteni, azok után már sajnos nem volt teljesen rendben, egyik után mozgásproblémái lettek, elég komolyak, de rendbe tudták hozni egy gyógyszerrel. Azt követően sajnos maradandó problémája lett (az egyik karját nem tudta rendesen használni), de amúgy tudott menni, bár egyre nehezebben, a lakásban mozgott, kiült az erkélyre. Egyébként a diagnózis után sokáig ő még dolgozott is, meg járt sétálni, volt, hogy együtt mentünk, amíg jól látott, addig vezetett. Szerencsére mentálisan teljesen ép volt, tudtam vele beszélni, igyekeztem vele sok időt tölteni, meg tudtunk beszélni dolgokat, ki lehetett kérni a véleményét, meg tudtam vele osztani az életem eseményeit szóval teljesen "jelen volt" édesapámként.

Nagyon megrázott engem, amikor meghalt, azóta se vagyok teljesen boldog (és szerintem pszichés következményei lettek nálam), de egyébként tudom, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna, mert komoly betegsége volt és sokan mások hamarabb kerülnek súlyos állapotba. Ettől függetlenül nagyon hiányolom és nagyon sajnálom amiatt, amin átment, főleg, hogy jó ember volt, igazából orvos volt és nagyon sok embert meggyógyított és megmentette az életüket. Ez csak egy nagy plusz fájdalom lett nekem, mert nyilván senki nem érdemel betegséget, de mikor belegondoltam, ő hány embert meggyógyított, akkor még jobban fájt, hogy végül őt nem tudták.

Amúgy 24 éves vagyok és így, hogy nem is vagyok annyira öreg, így még rosszabb volt. Ha mondjuk 50 évesen veszíteném el az apukámat, könnyebb lenne feldolgozni, bármilyen csúnyán is hangzik. Így nem láthatja az első munkahelyem (egyetemista voltam mikor meghalt), nem láthatja hogyan jutok előre az életben, ha valaha lesz saját lakásom, azt se mutathatom meg neki, nem főzhetek neki, nem kérhetem ki a tanácsát, pedig még biztos sok segítségre lesz szükségem, a második diplomaosztómon sem lehetett ott sajnos, amilyen hülye vagyok nem tanultam meg vezetni eddig, így azt se láthatja, hogy megszerzem a jogsit.

Engem az is eléggé megviselt és még mindig megvisel, hogy bár én próbáltam segíteni neki, amit tudtam, nem tudtam annyit, amennyit lehetett volna. Hogy nem tudtam neki valami kezelési lehetőséget keresni azon túl, ami amúgy is volt neki, igaz, nagyon jól működött a gyógyszer, amit kapott, ő szeretett volna másokat is kipróbálni és azt hiszem ebben kellett volna még többet segítenem, de közbe járvány is volt és féltettem a koronavírustól is őt és amúgy, nem is jöttek össze azok a lehetőségek, amiket gondolt. Arról nem is beszélve, hogy megbántam, hogy nem lettem orvos vagy más egészségügyi dolgozó, hogy legalább tudtam volna rajta többet segíteni. Pedig gondoskodtam róla, előkészítettem az ételeit, megmelegítettem, a kávéját elrendeztem, elmentem megvenni a gyógyszereit, ki is készítettem neki, segítettem neki felírni receptre gyógyszereket, beutalókat kitölteni, nagyon sok mindent, mégis úgy éreztem és néha érzem, hogy még ennél is többet kellett volna.

Szóval ez az én történetem. :(

Nekem is csak átmeneti volt hála az égnek. Nagymamámmal lakunk együtt, anyukám mellett ő volt a második szülőm apukám helyett. Tavaly deccemberben elesett és lett egy combnyaktörése, de hála az égnek megúszta két csavarral.

Utána viszont volt egy-két hónap amikor még nem tudott menni annyit, hogy a mosdóba kimenjen egyedül, így pelenkázni kellett, illetve a szobába behúzhatós wc-t is rendszeresen tisztítottam utána. Segítettem anyukámnak megfürdetni a nagymamám, volt hogy én főztem rá, és én jegyzeteltem fel a feladatokat, amiket a gyógytornász adott neki.

Mostmár sokkal jbban van, szinte teljesen el tudja magát látni, majdnem ugyanúgy megy minta műtét előtt, de sokkal hamarabb elfárad, főleg amikor áll, és ezért például még főzni nem tud magára. Nekünk hatalmas szerencsénk volt azzal, hogy tudta, hogy meg fog gyógyulni, és nem akarta elsumákolni a dolgokat. (Az már csak a hab a tortán, hogy nagyon sokszor nevet saját magán. Például egyszer amikor tisztába tettem lefekvés előtt rámnézett, és közölte hogy azt az egyet sose hitte volna, hogy az unokája fogja pelenkázni. Én megmonddtam nekik, hogy én se hittem azt, hogy nem a gyerekem lesz az első ember akin pelust cserélek majd, erre elkezdett nevetni.)

Többiek, kitartást nektek!