Hogy érjek el, hogy anyukám elfogadja, hogy nem akarok párkapcsolatot?

11

Ne legyunk ennyire szelsosegesek es rosszindulatuak a szulokkel.

En is azt akarom, hogy boldog legyen a gyerekem, termeszetesen semmit nem eroltetnek ra. Az unokat sem.

Ettol fuggetlenul teljesen xar erzes lenne azt latni, hogy a gyerekem xy evesen sem vágyódik legalabb egy tarsra, akivel tamogatjak egymast joban rosszban. Csak arra tudnek gondolni, hogyha en egyszer megpusztulok, mi lesz a gyerekemmel, aki egyedul fog megoregedni es senki nem lesz mellette hogy segitse.

Persze persze, a kerdezonek igy jo, de mint szulo, az aggodas mindig ott lesz a gyereked fele. Aki nem aggodik, az le se xarja a gyereket igazabol.

#10,#12

Na,akkor megint visszatérünk oda,amiért egyesek szerint gyereket kell vállalni,hogy legyen,aki rád nyissa az ajtót?

Most akkor már a párkapcsolat is ezért kell?

Már bocs,de ez abszurd.És nem életszerű.

A párod sosem fog feltétel nélkül szeretni,erre kizárólag a szülő képes a gyerek iránt,de az sem mind.

2 ember,aki párkapcsolatban él,mindig idegen lesz egymásnak,és sokan a kisebb probléma elöl is elmenekülnek,a nagyobbaknál szinte mindenki lecseréli a társát,vagy nem is keres másikat,mert rájön arra,amire egyesek már fiatalon is rájönnek,mind egyedül vagyunk...

Nekem is van ilyen,öcsém,29 éves,neki is a gimiben volt barátnő,mert ki akarta próbálni milyen,de ez pár hónapig tartott,nyűgnek érezte.

Ő nem vágyik erre,hogy mások szeressék,viszont nem is nyavalyog senkinek,a problémáit nem tolja másokra.

Nem mindenkinek az az életcélja,hogy valaki szeresse és egymáson lógjanak,van,aki önmagában is boldog.

15

Nem, nem mondtam hogy KELL, azt mondtam, hasznos LEHET. Azt is leírtam, hogy nyilván a kérdező dönti el, az ő élete, de anyuka még gondolhat azt amit akar, mert az meg az ő élete.

13

Ki a fene beszélt arról, amiről te? Várjál, leírom mégegyszer. Az anyja ELHIHETI a kérdezőnek, hogy a ő boldog egyedül, de attól függetlenül az ember még társas lény. Ha a kérdező nem is, az anyja még igen. A kérdező anyjának joga van ahhoz, hogy azt érezzen amit akar, ahogy a kérdezőnek is, hogy azt tegyen amit akar. Pontosabban, hogy aggódjon a fiáért, hogy senki nem lesz mellette, ha ők már nem lesznek. Az tök mindegy, hogy a fia valójában tényleg magányos lesz e vagy nem, rányitja e valaki az ajtót vagy nem, vagy hogy anyuka elhiszi azt, hogy a gyereknek jó e így. A természetes aggódás mindenkiben benne van. Mi lesz a szeretteimmel, ha én meghalok stb.

Az én szüleim például 50 évesek elmúltak. Boldogak, egészségesek és ezt tudom is. Ennek ellenére is, mivel kb elérhetetlen távolságban laknak tőlünk, sokat aggódok miattuk. Mi lesz ha valamelyikük ágyban fekvő beteg lesz, valami nagy kár éri őket, vagy ne adj isten meghal valamelyikük. Mi lesz velük, ha senki nem lesz ott segíteni?

Normális ember tudja milyen aggódni, a többi meg inkább ne írkáljon családi kapcsolatokba...