Miért mutat az anyám olyan képeket rólam, ahol egyértelmű, hogy mennyire szenvedtem és depressziós voltam?

Az én édesanyám is a fotók és a nosztalgia megszállottja, nála kb 40 éve megállt az idő. Tudom, ő sem akar rosszat és nekem is megértőnek illene mutatnom magam, amikor könnyes szemekkel állapítja meg, milyen szép kislány voltam .... szóval az ilyen rózsaszín, habos-babos visszaemlékezések alkalmával, de mit tegyek?

Utálom a szacharinnal cukrozott mézet, én "megelégszem" a tiszta mézzel is.

Tény, hogy szép, okos --és már akkor is határozott-- gyerek voltam.

De valamiért úgy alakult, hogy egészen kicsi korom óta utálok néhány "f"-betűs dolgot, úgymint fodrászat, fésű, fogászat, fülészet, fotós, Feri bácsi, anyám egyik testvére, később a fizikaóra... : )

Ezek közül csak a fésüvel tanultam meg jól kijönni.

No, egy ilyen édi-bédi masnis emlékesten, (kb. 35 éve) besokalltam, kivettem anyám kezéből a mappát, melléültem, szépen higgadtan kiszedegettem az --egyébként tényleg remekbe sikerült-- úgy 40 db-ot, és megmondtam neki, hogy azokat vagy eltünteti, hogy elkövetkező életemben nem dugja az orrom alá, vagy ott, előtte széttépem mindet.

Eleinte nem értette szegénykém, ledermedt, kistányér szemekkel nézett, mint aki először lát. Képtelen volt feldolgozni, hogy nem "szerénységből" kértem, addig is komolyan gondoltam, ha rászóltam, hogy nem akarom többé látni az elmúlt évtizedek egyetlen fotóját, filmjét sem.

No, sebaj, akkor demo: összefogtam 3 képet (kb, kisiskolás lehettem azokon ) és szépen lassan, hogy értse, az orra előtt 2X2-es fecnikre szaggattam és a markába nyomtam. Na, akkor végre megvilágosodott, csörrenve lehullott neki, hogy vagy elteszi a képeket a szemem elöl, vagy akkor sem lát majd egyet sem, ha egyedül nézegetné.

Itthon sem tartok képeket, a kötelező szemét van (személyi, útlevél).

Schluss! 2 festmény van a falon, hortobágyi tájképek.

Amire én emlékezni akarok, azt soha nem fotókon őriztem/őrzöm.

A francos porfogó meg minek? Allergiás vagyok én azokra nélkülük is.

Értesd meg vele, hogy csak annyit kérsz szépen, hogy téged (és lehetőleg másokat se) traktáljon a képekkel, találtok ti ketten olyan értelmes témát is, ami mindkettőtöknek pozitív tartalmat hoz az életetekbe és valóban szép emlékeket idéz.

Csak megérti, hogy neked is vannak érzéseid, tiszteletben kéne tartania azokat!

Találd fel magad, biztosan "képes" vagy rá! Üdv.

#16! Oké, hogy a szülő mást lát, az természetes. Az nem oké, hogy a szülő viszont képtelen elfogadni, hogyha a gyerek is mást lát, mint ő.

Mit nem lehet azon felfogni, ha valaki nincs oda a táncért, azt ne táncoltassák, aki vegán, azt ne hússal traktálják, aki utálja a focit, ne éjjel-nappal kötelezően azt kelljen néznie, akinek magas a vérnyomása, annak ne vérnyomáscsökkentőt adjanak, aki kutyát akar, ne papagájt vagy macskát kapjon "kedvencnek", ha balkezes, ne legyen kötelező jobbal írni, ha fiúként önvédelmi sportot tanulna, ne öltöztessék tütübe és kényszerítsék ?

És aki nem szereti azokat a képeket látni, annak ne mutogassák azokat a képeket? Ennyi. Mit nem lehet azon érteni és tiszteletben tartani, miért elfogadhatatlan egy 27 éves ilyen irányú kérése?

#16! Jól gondolod, azaz valóban nem érted, miről írt a kérdező!

" Miért várod el, hogy édesanyád ugyanazt lássa egy képen, amit te?"

Kérdező nem "várja el", hogy édesanyja ugyanazt lássa egy képen.

Megkérte, hogy neki viszont semmit ne kelljen látni azon a képen.

Miért muszáj a gyereknek ugyanazt látni-érezni egy-egy kép láttán, mint a szüleinek, rokonainak és akárki másnak?

Miért csak egy nézőpontból közelítesz, a gyereknek (vagy akárki/bárki másnak) miért kell klónnak lenni, miért csak az elfogadható, ami a szülő véleménye/akarata?

Miért kéne annak örülni, ha döntenek valaki helyett, de nélküle teszik?

Nem az anyja "hibájául" rótta fel, ha ő nem lépett túl a múlton.

Viszont édesanyja sokat tesz azért, hogy ő ne is tudjon túllépni.

Nem érti, és nem hajlandó elfogadni, hogy ezer és egy indoka lehet, ha valaki 27 évesen sem tapsikol azoknak a képeknek. (vagy akármi egyéb emléknek)

Tételezzük fel, éppenhogy TUDATOSAN segíteni szeretne abban, hogy a fia túllépjen, lezárjon egy negatív korszakot. Miért képtelen elfogadni, ha szépen szólnak neki, hogy az egyik legrosszabb "gyógymódot" alkalmazza, újra és újra feltépi a sebeket. Miért muszáj azt jól tűrni?

A kérdező --mint itt látjuk-- hiába 27 éves, még nem nőtt fel ahhoz, hogy "elvárjon" bármit is és szépen MEGKÉRTE az anyját. Mit nem lehet elfogadni ezen? Anyu miért nem képes tolerálni, hogy a fia nem a klónja, nem ugyanannak örül, nem ugyanazon bánkódik, nem egyetlen vélemény létezik a Föld nevű bolygón?

Miért is muszáj visszaélni azzal, hogy a kérdező még 27 évesen is hagyja,

hogy akkor is a lelkébe tapossanak, ha szépen kér valakit ennek ellenkezőjére?

#16! Ez az a dolog, amit te úgy tudnál csak lefordítani, hogy a gyerek az "önző", ugye? Elvégre csak egy szülő dönthet, mit tegyen az utód, ugye?

Szerinted részben(!) ki tehet arról, ha a kérdező még 27 évesen sem nőtt föl, önállótlan "anyámasszony katonája" és kijáratták vele a "papucsképző" iskolát?

Merthogy anyu biztosan nem csak "fotóügyben" képtelen elengedni a gyereke kezét.

Csak értsd meg: tudjuk, hogy nem rosszindulat vezérli, amikor rosszat tesz...

#16! Írj egy elfogadható okot, vajon anyu számára miért teljesíthetetlen egy ilyen szimpla kérés? Sokba kerül, vagy mi ??? Hidd el, vagyunk jónéhányan, akik ilyen-olyan okok miatt nem szeretünk, vagy rühellünk bizonyos dolgokat, amiről azt a szülők el sem tudják képzelni, hogy valaki látni se akarja. Csak sokunk nem teszi közszemlére az érzéseit.

És amiről ti nem tudtok, az nincs. Ha pedig megtudjátok, képtelenek vagytok tudomásul venni, tiszteletben tartani. Vedd elő szépen a rózsaszínű lakatos naplód,

írd bele, a mai napon "tanultál-e" valamit mások véleményének ELFOGADÁSÁRÓL.

E témában üres oldalakat hagysz az utókorra, múltban, jelenben, jövőben egyaránt, ugye? Sebaj, biztosan ott vannak a fényképalbumok, amik rólad szólnak, Ők a "tieid", akárkik is vannak a képeken.

Nézegesd, hátha előbb-utóbb képbe kerülsz arról, hogy az emberi kapcsolatok nem egyirányúak, mások érzéseit, kéréseit is meg kéne hallani. Nehéz, ugye? De hidd el, nem lehetetlen. Erről szólnak az őszinte emberi kapcsolatok.