Miért szülnek azok az anyák, akik utána minden kimaradt élményt, lehetőséget a gyerekük szemére hánynak? Gyerekük...akit ők akartak. Senki nem kötelezte az ilyen nőket, hogy szüljenek.

27-es, ezért kell tervezni a gyereket, nem csak megcsinálni!

Értsd:

- fel tudom nevelni egyedül?

- lesz elég keresetem segítségem, ha ketten-hárman maradunk a gyerekkel?

- képes vagyok rá lelkileg, érzelmileg, testileg, hogy egyedül végigcsináljam?

- elég erős vagyok mentálisan, hogy megbírkózzak a problémákkal?

- ha beüt a gond, lesz elég megtakarításom?

Azért írtam E/1-ben, mert sokszor a nő marad magára a gyerekkel, mert sajnos sok pasi csak élvezni tud, aztán x hónap-év múlva lelép. Ezeket meg kell előtte válaszolnia, önzően, csak magára gondolva.

Én nem fogok szülni, mert ismerem magam, hogyha bármi baj lenne és egyedül maradnék a gyerekkel (bármelyik álomapuka simán leléphet) nem bírnám ellátni, lemondva ezer dologról. Vagy ellátnám, csak épp ugyanúgy rajta csattanna a feszültség, a stressz és tényleg azt érezném, hogy tönkrement az életem. Ezt nem akarom neki, ezért nem is szülök.

31-es, ezt nagyon könnyű mondani, elméletben nagyon egyszerű amiket írtál levezetni és dönteni. De az élethelyzetek sajnos gyorsan változhatnak, és ami biztosnak tűnt a gyermekvallalás előtt az később már nem annyira az (párkapcsolat, anyagi helyzet, mentális állapot). Szülések után én pl olyan mentális állapotba kerültem amit korábban elképzelni se tudtam, előre lehetetlen felkészülni a megpróbáltatásokra. Az anyagi helyzetem is a gyerekek születése után roppant meg, előtte a párommal közös vállalkozást vezettünk ami a járvány ideje alatt szinte megsemmisült. A párom talált magának egy új, jól fizető állást, nekem pedig semmi esélyem amíg itthon vagyok egy 2 évessel és egy 6 hónapossal. A párom pedig az anyagi kérdésben is megmutatta egy új arcát, ahogy sok másban is így kiszolgáltatott helyzetbe kerültem.

14-es és 26-os voltam.

Kérdező, ez azért van, mert az anyaságról, szülőségről mindenhol csak annyit mondanak, hogy hááááh az valami megfoghatatlan boldogság, csodálatos és imádják minden percét.

A valóságról senki nem beszél.

Az állandó aggódásról. A felelősség súlyáról. Az átvirrasztott éjszakákról, a végeláthatatlan hisztirohamokról. A kakis pelenkahalmokról, lehányt ruhákról, szőnyegről, kanapéról, összefogdosott, telefirkált falakról. Arról, hogy a gyereknek soha semmi nem lesz jó, ha A-t kap, B-t akar, ha B-t kap, C-t akar, ha C-t kap, A-t akar. Hogy milliószor kell elmondani mindent, milliószor kell megválaszolni ugyanazt a kérdést, rojtosra kell nézni ugyanazokat a meséket, hallgatni ugyanazokat a bugyuta gyerekdalokat, ami hosszú távon bemászik az agyadba és halálra idegesít. Hogy súlyos pénzekbe kerül az ellátása, iskoláztatása, öltöztetése, egyéb igényeinek kielégítése, pl. telefon, számítógép.

De ugyenbár mindez kit érdekel, hát olyan cuki (nem).

Úgy vettem észre, hogy nagyrészt olyan anyák csinálják ezt, akik véletlenül estek teherbe + szerencsétlen esetben semmi nem volt a fenekük alatt a terhesség előtt (egzisztencia/végzettség/anyagi biztonság/karrier/stabil párkapcsolat).

Bár a legnagyobb probléma nem is ez talán, amikor ilyeneket kijelentgetnek, hanem hogy egy ártatlan gyereken csattan az ostor ahelyett, hogy elgondolkodnának rajta, hogy esetleg védekezni kellett volna, vagy valami alternatív módon ""megszabadulni"" ettől a tehertől. Esetleg a gyerek apját számon kérni, hogy milyen is valójában. De nem, ehelyett a gyerekeiknek okoznak plusz traumát vele, hogy ilyeneket mondanak. Gusztustalan.

27/34-es: Konkrétan melyik leírt élethelyzetre gondolsz? A problémás gyerekre? Annak sok oka van, ezt látatlanul nehéz megállapítani. Átlagosan már az első pár év behatásai elmozdítják a gyereket negatív irányba, ha a szülő viselkedése kiváltja ezt. Általában pszichés zavarok szoktak ezek a kiváltó okok lenni, bár néha a tanult (szélsőséges) gyereknevelési stratégiák is tragédiához vezetnek (lásd például a jelen Németország idős tagjait, akik a Náci Birodalom gyereknevelési eszmerendszerének lettek áldozatai).

Sokszor a különböző személyiségzavarok, depresszív állapotok okozhatnak olyan diszfunkciókat az anya viselkedésében, amit a gyerek (főleg az agyi fejlődés korai szakaszában) nagyon könnyen beépít. Az első pár éve alatt még "huzalozódik" az agya a kicsinek, ilyenkor ha az anya rendszeresen "helytelen" reakciót ad mondjuk a sírására, a figyelemvágyára, akkor az hosszútávon erőteljes (és kvázi téves) beidegződésekhez vezet. Például egy pszichés gondokkal küzdő anya nem is biztos, hogy észreveszi a gyereke apró jelzéseit, a depresszióban szenvedők gyakran nem kommunikálnak eleget a babával (elég az odagagyogás, a jelenlét, a ránézés is sokszor, de fontos, hogy ne ignorálja ezeket). Ha a gyerek nem kap választ az általa adott jelzésekre, akkor az agy úgy értelmezi, mintha magára lenne hagyatva. Ez hosszútávon megágyaz minden szorongásalapú problémának, amivel legfeljebb majd meg lehet tanulni együtt élni, és az sem egyszerű. Mondhatjuk, hogy elülteti a gyerek tudatalattijában, hogy ő mindig egyedül van, csak magára számíthat. Az itt említett szélsőséges viselkedésnek is több kiváltó oka lehet, nem akarnék látatlanban tippelgetni, mert nagyon hasraütésszerű lenne.

Szóval ha már adott egy ilyen gyerek, akkor túlélni kell ezzel az egésszel, és addig menni szakemberről szakemberre, amíg nincs valami javulás. Érdemes többfajta, újítóbb megközelítést alkalmazni, mert ez a tudományág folyamatosan fejlődik, nehéz vele lépést tartani.

Az olyan helyzetekben pedig, ahol még nem történt gond, a gyereknek egy dolog lényeges: a szülői stabilitás. Nem kell hozzá két szülő, a gyerek nem így nézi a világot. De kell legyen az a legalább egy, akire támaszkodhat. Tehát ha a(z) (jelen esetben) anya tudja, hogy mentális problémákkal küzd, akkor tegyen ellene. Ha pedig bármi stressz éri (elhagyja a párja, anyagi csődbe jut, kilakoltatják, bármi), a stabil, biztonságot nyújtó háttér kell hogy maradjon a gyereknek. Ez persze iszonyúan nehéz, de nem véletlenül van az a közhely sem, hogy a "gyerekért kell" valamilyennek lenni. Nem csak a medvétől vagy az éhhaláltól kell megvédeni, hanem igazából önmagunk árnyoldalától is. A gyerekek még máshogy dolgozzák fel az őket körülvevő valóságot. Nem fog emlékezni és törődni a kilakoltatással, a szegénységgel, vagy a lelépett apával sem pici korban, ha az anya nem viszi be a stresszt a kettőjük közötti kapcsolatba. Mondom, nyilván, ez iszonyúan emberpróbáló dolog lehet, és minden tiszteletem azé, aki képes rá. A történelem azért már megmutatta, hogy nem lehetetlen, sőt.

Én nem vagyok pszihológus de tanultam dolgokat es meg így is kevésnek érzem ezt a tudast mert szerintem szülőnek lenni nagyon nagy felelősség és én valószínűleg az a szülő típus lennék aki túl aggódja, félti a gyerekét, de valoszinuleg ha odakerulnek ez lenne az elso a szskmai konyvek olvasasa mellett hogy helyre tenném magamban, de aki ilyet ír a facebook-ra az nem csak magát járatja le de a gyerekét is kellemetlen helyzetbe hozza pláne ha később olvassa ezt gyerekként a gyerek. Nyilvános megaláztatásnsk fogja érezni és az önbizalma az ohne lesz és valószínűleg ilyen filozofikus kérdések fogják foglalkoztatni hogy minek született meg.

Az az anya aki ilyet tesz az ha van esze leszedi ezt a posztot, mélyen magába néz és elkezd takaritani a saját háza táján és nem a facebook közlekedő folyosóra teszi a legszivesebben dobnám a gyerekem posztját.

Őszintén szólva ezt csak ugy tudja helyre hozni ha elkezdi trenirozni saját magát és vagy ehhez értőtől kér tanácsot vagy saját maga olvas hogy egy gyereknek ugyanugy vannak jogai attol hogy kinyomta attol nem egy targy aminek kuss a neve mert o kinyomta hanem elkezd végre anyaként élni és nem egy raplis tinédzserként aki azért nem tudott elmenni nyaralni mert kinyomta a babajat akit diszbabanak szeretne látni. Magyarán játék babának amit skkor vesz elő amikor ő akarja.

Aztán csodálkoznak hogy elkallodik a gyerek.