Van olyan köztetek, akit otthon fiatal korában bántalmaztak verbálisan, fizikailag, akár szexuálisan is? Hogy alakult később az életetek, milyen emberek lettetek felnőttként?

Folytatás:

Ha összegeznem kellene:

- Kocsi, jogsi pipa

- Barátok pipa

- Relatív jó munkatársak, munkahely pipa

- Hobbi és ehhez köthető dolgok dupla pipa

- Saját lakás lassan pipa

Nyilván az élet nem áll itt meg, "lépek tovább" a létrán, de úgy érzem, hogy abból a sérült emberből aki voltam fiatalon egy relatív normális felnőtt lettem, aki tudja a szó jó értelmében élvezni az életet és mindent értékelni ami körül veszi.

Még a külsőmmel is relatív megbarátkoztam. valahol pont azért, mert látom, hogy "nem számít" hiszen van egy csomó más "csúnya" ember akik nem foglalkoznak vele. Ettől függetlenül igyekszem és igyekeztem javítani amit lehet. Edzeni szeretnék többet.

Illetve amivel relatív hadilábon állok az a pérkapcsolat. Mivel nagyon nem volt belőle soha sem részem, legalábbis tartósabból, illetve nagyon kimaradt a csajozás ezért itt még érzek elmaradásokat. Viszont már előnyben vagyok, mert talán egy sokkal érdekesebb személyiséget tudok felmutatni, mint amit fel tudtam 5-10 éve.

Alapvetően amin még javítani kell, hogy túlzottan érzékeny és sérülékeny vagyok. Bár már ez is inkább csak az "átlag ember" szintjéhez hasonlít. Nagyon magamra tudok venni dolgokat.

Illetve amit érzek, hogy hirtelen hangulat ingadozásaim vannak. Ez megvolt anyámnál, apámnál is. Egyik percben boldog vagyok, utána a világ dől össze, illetve néha azt érzem, elborul az agyam és megütnék valakit. Van bennem egy elfojtott tehetetlenség, hogy szeretném jobbá tenni a világot. Valahol ez is ennem az egésznek a hozadéka, hogy magam helyett mások életét építem, másokat segítek, addig se a sajt problémáimmal kell foglalkozzak.

De ezekről is kezdek leszokni. Úgy érzem a "mai világhoz" képest nem vagyok idegesebb az átlagnál. Főleg, hogy külföldi vagy onnan visszatérő ismerősök is mondják, hogy itthon mennyivel feszültebbek az emberek.

Illetve az önzetlen segítés dolog helyett is egyre inkább magamat helyezem előre. Nem végtelenül önző önző módon, de nem is hagyom, hogy kihasználjanak mint "ingyen munka".

Összességében mint ember, azt mondom, hogy relatív jól állok. Egyrészt nem én fogom megváltani a világot, de a magam kis életét építgetem és jól elvagyok benne.

Amit érzek, a lelki támogatás hiánya mellett az anyagiak. Hogy 5-10 év lemaradásban vagyok azokhoz az ismerősökhöz képest, akiknek fiatalon biztosították a lakást, autót, jogosítványt, tanulmányokat. És nem a túlélésre, lakbérre ment el minden pénzük mint nekem. De ettől függetlenül ha magamat nézem, akkor jól állok.

"Nem merek szórakozni, kikapcsolódni, de még csak zenét hallgatni sem otthon, mert mi lesz, ha meghallja valaki és megszól."

Mondjuk ilyen formában bennem is maradt némi konfliktus kerülés. Fejhallgatóban hallgatok filmet, zenét, otthon is viszonylag csendben vagyok, úgy bennem van a "ne zavarjak senkit" érzés. Aztán lehet ez lenne a normális.

Viszont azt vettem észre egyre bátrabb vagyok. Például a zajos szomszédaimra bármennyire is nem éreztem helyesnek rá tudtam tromfolni zajongásban és érdekes módon ők ebből értettek.

Illetve alapból kicsit azt érzem olyan mimóza vagyok aki még mindig képtelen tiszteletet kivívni az emberekből. De szerencsére már ez is inkább "átlag balfarok" szinten létezik :D

Engem nevelőapám bántott. Fizikailag is, verbálisan is. Nem keveset.

Lényegeben sosem volt neki jó, elég amit én csináltam. Mindenben csak a hibát látta, ha valaminnem úgy volt ahogy ő gondolta akkor már ott vége volt a türelmének. Mindent rajtam vezetett le. Anyám végignézte minden alkalommal.

Meg volt szabva mikor, hova kivel mehetek 23 éves koromig. A saját pénzemmel is ők rendelkeztek.

Végül egyik napról a másikra elköltöztem egy szatyor ruhával, pénz nélkül.

Azóta nem tudok bízni senkiben. Nem tudom kimutatni, kifejezni az erzelmeimet. Szexuális téren is elég zárkózott vagyok. Ha valami nem tetszik, nem merem elmondani, inkább csak bőgök és magamba rágódok a dolgokon.

5 éve vagyok együtt férjemmel, a mai napig nem tudok megnyílni neki. Ha a kapcsolatunkban nem tetszik valami, napokig rágódok rajta, majd mire olyan szintre jutok, hogy a gyomrom fáj tőle, akkor is inkább leírom neki a neten, nem tudom személyesen elmondani. Minden veszekedésnél félek, mikor üt meg.

Először is mindenkinek kitartást, aki pedig kilábalt belőle, annak minden elismerésem és le a kalappal! :)

Nálam a következő volt: "anyukám" (már nem tartom vele a kapcsolatot) alkoholista volt, és mentális beteg. Folyton hazudozott, meglopott engem, zálogba adta az ékszereimet, kivette a pénzt a pénztárcámból, elette előlem az ételt. Éveken át én takarítottam a hányását, amit részegen produkált, én intéztem a hivatalos ügyeit. Sokszor jöttek kétes alakok a házunkhoz, volt, hogy nem mertem suli után haza menni hanem köröztem a szomszédos utcákban. Hazudott rólam, hogy beteg vagyok, és ápol. Nagymamámat ellenem fordította, és a testvéreimmel is miatta romlott meg a kapcsolatom. Volt, hogy a húgommal összeverekedtünk, a földön feküdtem és a húgom ütött, sírtam, "anyám" meg csak jajgatott, hogy mi lesz, aztán meg sem vigasztalt, a szobámban bőgtem egyedül.Odáig fajult a helyzet, hogy nyolcadikos koromban minden reggel hánytam, lefogytam 1 hét alatt nyolc kilót, és 10 éve szorongásos betegségem van. Kísérni kellett haza iskolából, stb. és most ott tartok, hogy 26 évesen még egy évet sem dolgoztam. Apukámnak lett új párja, aki lányaként szeret engem, imád, és az "anyukámmal" évek óta nem tartom a kapcsolatot. Nem szocializálódtam, gyerekkoromban kinéztek a fiatalok, nem tudok ismerkedni, eddig 2 kapcsolatom volt, mindkettő verbálisan bántalmazó, az utolsóban egy éven át csaltak.

DE!!!! járok orvoshoz, szedek gyógyszert, és hiszem, hogy van kiút. Mindenki kap valami terhet az élettől, amit cipelni kell, hiszem, hogy jobb lesz, és tényleg hinni kell és cselekedni: nekem az segített, hogy elkezdtem lefoglalni magamat. Nem hagyok időt gondolkodni. Ha épp sírni lenne kedvem, akkor is filmet nézek, rajzolok, olvasok, sétálok. Egyszóval mindig csinálok valamit.

Sajnálom, hogy azokat kellett átélnetek előttem kommentelők, amiket átéltetek.

Nekem apám alkoholista volt és nem minket bántott, hanem anyát. Egy húgom van. Gyerekkoromból jóra nem emlékszem, csak rosszra, hogy hányszor kellett összeszedni az árokból hulla részegen, hogy betörte a szobaajtón lévő üveget hulla részegen, hogy összehányt mindent.. hogy anya rúgdosta ki a szobából pucéron, mert hányni kezdett.. bármilyen rendezvény, esküvő, szülinap bármi volt, rettegtünk a húgomal, hogy megint részeg lesz és összeverekednek anyával. Volt olyan, amikor az öccsével ketten mentek anyának, ott voltak apa öccsének a gyerekei is, kicsik voltak, a földön feküdtünk és bebújtunk mindannyian a takaró alá, annyira féltünk. Én vigyáztam a kicsikre.. bújtak hozzám.. amikor anya el akarta hagyni, akkor fenyegetőzött, hogy megöli magát, ment a vasútállomásra, hogy a sínekre fekszik, akkor jött a családja.. a szintén alkesz anyja és megfenyegette anyát, hogy ha miatta hal meg a fia, akkor őt is megölik. Mivel szegények voltunk, vidék, ezért nagyon sokat dolgoztak a szüleink, nem foglalkoztak velünk. Soha nem voltunk otthon, mindig az utcán kóboroltunk vagy másoknál, de soha nem is kerestek minket. Soha nem voltak ránk büszkék, pedig jól tanultunk még úgy is, hogy egyikük sem foglalkozott velünk. Versenyekre jártunk, egy csomó dícséretet kaptunk a tanulmányaink miatt. Szóval apa nem ütött meg minket soha, de amilyen körülmények között felnőttünk, kihatással lett az életemre. Pánikbeteg lettem, szorongok, hányásfóbiám lett, félek a részegektől. Körülbelül 9 éve tetőzött a pánikbetegség, rengeteg nyugtatót beszedtem, mellé társult anorexia is, mert annyira féltem, hogy hányni fogok, hogy inkább nem ettem, úgyhogy 15 kg-ot lefogytam 1 hónap alatt. Borzasztó időszak volt ez is, de lassan túl vagyok rajta. Ugyanúgy keményen haladok a céljaim felé, mindig elérem, amit kitűzök, a gyógyszert elhagytam, nehezen, de sikerült, és már meg merek inni egy pohár bort anélkül, hogy bepánikolnék.

27N

Sok mindent tettek velem a szüleim gyerekkoromban, főleg negatív értelemben, ezen kívül valaki megerőszakolt szexuálisan, kisfiú koromban. Minden lényeges részletre máig emlékszem, az elkövető kilétét kivéve (sokkos állapotba kerültem, és "képszakadás"), de kb huszonéves koromig bagatellizáltam az eseménysort, mire tudatosodott érzelmileg (is) bennem (addig csak a történés száraz vázlata volt emlékeimben).

A nemi erőszak kb hab volt a tortán, mondhatni körítés, mivel szüleim tettek épp eleget ellenem, beleértve az értelmi érzelmi elhanyagolást is nagyrészt. Nem teljesen, mivel csak hogy elmondhassák mások előtt, hogy tettek értem jó dolgokat, így kaptam játékokat, eszközöket gyerekkoromban. Ebben ki is merült.

Viszont semmire nem tanítottak meg a szüleim, mindenre magamtól kellett rájönnöm, gyakorlatias dolgokra ennél fogva relatíve mnagy késéssel, míg érzelmi intelligenciám és érzelmi probléma feldolgozó hajlamoom, korrekt megoldáskereső hajlamom mindig is érettebb volt már gyerekkoromban is kortársaimhoz képest. Épp így több vonatkozásban intellektuiálisan is. Ebben is csak magamra számíthattam, meg hát némileg ugye az iskola is (bár meglehetősen kritizálható az iskolarendszer, világszerte).

Kérdésedre, hogy miként alakult az életem, gyerekkoromtól?

Ösztönösen kb 20 éves koromtól a gyermekek védelme és a szülői ösztön megjelent bennem, sajos kissé talán túl aggódó jelleggel (bár nem túlféltően, mivel van érzékem a gyermekneveléshez, kibontakoztatásukhoz, önállóvá válásukban történő segítésgnyújtáshoz).

Így reáltanulmányaimat megváltoztattam, ahogy tudatosodott mindez bennem, és a gyermekekkel kapcsolatos szakmám lett, hiszen jó érzékem van a kisgyermekek neveléséhez, és szívügyem is. A gyerekkoromban elszenvedett nemi erőszakot mindenesetre máig nem sikerült kellően feldolgoznom, de szinten tartom, úgymond.

Nem szeretném, hogy más gyerek keresztül menjen mindazon, amiket én, anak ellenére, hogy volt néhány remek év gyerekkoromban. Néhány.

A művészet és az önálló gondolkodásmódom sokat segít -többek között- a traumafeldoglozásomban.

Következményei a gyerekkoromban elszenvedett verbális és testi erőszaknak:

gyerekkoromban és részben huszonévesen anno, nem voltam hajlandó(!) megvédeni magam különösebben. Tudtam volna védeni magam pszichésen, de méltatlannak gondoltam. Azóta másképp látom ezt, igyekszem megvédeni magam, ha kell, egyébként megfontoltan.

Az ember enegriáját kiszívja a gyerekkori szenvedés, ez is elmondható. Rendszeres kimerültség.

Senkiben sem bízom eléggé, ez nem változott. Nyitott vagyok avval, akiről azt érzem, hogy korrekt lehet talán, feléjük áltáalban azonnal nyitok, de mindig csak a bizonyos "3 lépés" távban engedem őket közel magamhoz.