Van olyan köztetek, akit otthon fiatal korában bántalmaztak verbálisan, fizikailag, akár szexuálisan is? Hogy alakult később az életetek, milyen emberek lettetek felnőttként?

12 évesen megerőszakoltak. Most vagyok 23, eddig minden okés van velem.. sokkolt a rendőrségi ügy még akkor de megnyugodtam hogy lecsukták. Azóta vigyázok az idegenekkel még felnőttként is

Csak verbálisan és fizikailag. Szörnyű. Nem tudok bízni, viszont baromi gyorsan elkezdek kötődni (pedig tudom, hogy nem kéne). Túlszeretem az embereket. És nem merek kiállni magamért. Nem szólok, ha valami nem tetszik, és nem lépek, ha gáz van. Nem birom megemlíteni a párkapcsolatban a sérelmeimet:(

Nem értem miért kell lepontozni a válaszadókat, hisz nem mondtak rosszat ezzel...de mindegy

2 mérgező szülő mellett nőttem fel, folyamatos lelki terrorban. Nem merek kiállni magamért, nem szólok, ha valami nem tetszik, nem barátkozom senkivel, mert nem tudok kommunikálni és mert nem bízom senkiben. Nem tudom elhinni, hogy engem is lehet szeretni. Folyton azt hiszem, hogy rajtam nevetnek, kibeszélnek. Nem merek szórakozni, kikapcsolódni, de még csak zenét hallgatni sem otthon, mert mi lesz, ha meghallja valaki és megszól. Még iskolában nap elején elkérte az egyik osztálytársam a telefonomat és nap végén adta vissza, ledobálta, nem vigyázott rá, úgy adta elő másnak, mintha az övé lenne, volt, hogy teljesen lemerítette és nem tudtak elérni vagy majdnem hazavitte magával egy hétvégére és nem mertem szólni neki. A szemem láttára vették ki a padomból a kajámat, csokimat, de azért sem szóltam vagy ha kértek, mindig adtam. Na ennyire egy félénk, önbizalom hiányos senki lettem.

Kiskorombam verbálisan, nem sorolnám. Nem vagyok képes kötődni senkihez, de megőrülök a magánytól lassan...

7-es, ez igen, gratulálok! Minden elismerésem!

Most 23 éves vagyok, apámtól verbálisan bántott sokszor(főleg mikor be volt rúgva), annyi mindent vágott a fejemhez: nem érek semmit, miattam nincs pénze, miért nem tudtam fiú lenni, így nem érek semmit, régebben mertem mosolyogni egyszer nézett rám és azt mondta: ó, Istenem csak az a fog ne lenne, többet nem mertem mosolyogni. Nagyon zavaró, mert néha tud normális is lenni...nagyon néha...és olyankor elmondja, hogy nem érti miért nem tudok vele normális lenni...vajon miért?...néha kaptam verést is, anyám nem igazán védett meg soha tőlle, ő úgy látja, hogy jól funkcionáló család vagyunk. Mostanra nulla önbizalmam van, nem bízok senkiben, nem merek barátkozni, nem tudok kiállni magamért, mindig kételkedek mindenben és mindenkiben, nem hiszem el magamról, hogy képes vagyok megcsinálni bármit is. Nagyon vágyok arra, hogy valaki feltétel nélkül szeressen, néha annyira hiányzik, hogy valakire fel tudjak nézni. Megfogadtam, hogy soha nem akarok párkapcsolatot, inkább ne legyen senkim, minthogy ilyen ember legyen a társam. Nagyon nem vagyok lelkileg stabil, mindig kívülről várom a megerősítést és meg vagyok róla győződve, hogy csak akkor szerethet valaki, ha maximálisan teljesítek valamit(én is csak akkor tudom szeretni magam, ha én vagyok a legjobb valamiben). Nem tudom, hogy valaha lesz jobb, sokszor megfordul a fejemben az öngyilkosság gondolata is, fogalmam sincs hogy álljak talpra.

Verbálisan és fizikailag, főleg a mostohaapám, anyám a mai napig elbagatellizálja, hogy az nem is úgy volt, meg nem volt olyan rossz, meg hogy szegény mostohaapámnak szar volt a gyerekkora. Hogy a saját gyerekei egy életre megnyomorodtak, nem számít...