Felnőttként van olyan rossz tulajdonságotok/szokásotok, ami a szüleitek miatt alakult ki? Tudtok rajta változtatni? Haragszotok miatta rájuk?

Ó, igen. Egyrészt ész nélkül szórom a pénzt, nem tudom megfogni, pedig közel sincs belőle annyi, hogy ez ne okozna problémát. De sajnos ezt láttam otthon. Amióta önálló háztartást vezetek és a nehezen megkeresett fizetésemet költöm, azóta ez valamennyit javult, de kínkeservesen kell rászorítanom magam, hogy ne addig költsek, amíg látok egy fillért is a számlán. Olyan ez, mint egy függőség.

A másik: gondolom, attól lett imposztor-szindrómám, hogy gyerekként sosem dicsértek meg semmiért, hanem csak gúnyoltak, ha viccesen is.

Bennem megmaradt az, hogy gyerekkoromban kinevettek, ha valamit nem tudtam vagy elrontottam. Rosszul ejtettem ki valami nevét, vagy rossz irányba néztem meg a buszmenetrendet. Ezeknek a helyzeteknek egy részében a nevetés nem gúnyolódás volt, csak aranyosnak tartották a gyermeteg tévedéseimet, én mégis megalázónak éltem meg, és a mai napig elég feltűnően szorongok attól, hogy valaki ki fog nevetni, és szégyellem, ha nem tudok valamit pontosan.

A másik az, hogy ha kérdeztem, sokszor ingerült lerázást kaptam, amiben a sorok közt és a hangnemben valahogy benne volt, hogy hogy lehetek ilyen hülye.

"-Anya, mi az a tizenhárom óra? Akkor hány óra van? -Hát tizenhárom! -De az mennyi? -Nem értem, hogy mit nem értesz, hagyjál már békén!"

Az órán csak tizenkettőig vannak számok. Azt nem tudtam, hogy dél után továbbszámolják, így lehetséges a tizenhárom óra.

És basszus, elszorult szívvel észlelem, hogy viszem tovább a mintát. Kétéves a gyerekem, és mikor olyanhoz nyúl, vagy olyat csinál amit nem kéne, sokszor agresszív felcsattanás az első reakcióm. Ahelyett, hogy életében először elmondanám neki arról a dologról, amiről még sosem mondtam, hogy azt nem szabad, és miért nem.

Nem haragszom ezekért a dolgokért, úgy vagyok vele mint a kettes válaszoló. Annyit tehetek, hogy tudatosan ledolgozom ezeket a problémákat, amennyire csak tudom.

#16

Ezzel én is sokat küzdöttem, végül megtanultam nagy nehezen tudatosan a pozitív kimenetelekre fókuszálni. Ez évekig tartott, de kirángatott a mélységekből. (Én is súlyosan hipochonder voltam.)

Nem azt mondom, hogy soha nem jön vissza, ha ilyen-olyan bagatell tüneteim vannak, nem fut át az agyamon egy súlyos betegség rémképe... de már le tudom állítani a spirált, és elűzni a rossz gondolatokat.

Sokat segít, hogy az elme egy primitív szerkezet, egyszerre csak egy dologra tud fókuszálni, és meg tudod tiltani neki azt, hogy a szorongást keltő gondolatokra tegye, ha szokást csinálsz abból, hogy pozitívval bombázod.

Az embernek rá kell jönnie, hogy az elme egy eszköz, nem ő maga. Innentől fogva használni tudja az elméjét, képes befolyásolni, hatalma lesz felette.

Egész más jellegű, amit én "hoztam magammal", mint a korábbi válaszok. Nálunk nem volt rendszer a fogmosás, nem láttam a szüleimtől sem, csak ha mentünk valahová a hétköznapi dolgokon felül. Nekem sem szóltak miatta, hogy pl lefekvés előtt mossam meg. Nagyon rosszak lettek a fogaim, kb 15 éves koromban tett anyám egy szemrehányást, hogy mert nem mosom (reggelente mostam csak, addigra már kialakult ennyi önállóság) őket, azért kell tömni mindet.

Na most, hogy komplett új fogsor kell, ráadásul rögtön kettő, már sikerült kialakítanom a rendszert, reggel-este mosom, fogselymezem és szájvizet is használok.

18. Hú na ilyenkor érzem szerencsésnek magam, szintén nem volt szokás nálunk a fogmosás de felsős koromban, asszem ötödikben belázadtam és kihisztiztem hogy vegyenek nekem fogkefét. Szerencsére csak egy maradandó fogam lyukadt ki, sokkal rosszabbul is járhattam volna :/

de ez szerintem nem olyasmi amire a kérdező gondolt, hiszen elég korán korrigáltuk, az lenne a gáz ha felnőttként se mosnánk.