Burokban nevelt gyerekből, tiniből lehet egészséges felnőtt?

Valójában magammal kapcsolatban teszem fel ezt a kérdést.

25 éves nő vagyok. Falun nevelkedtem, mozgólépcsőt először 18 évesen használtam, de nagyon ciki volt, mert majdnem leestem róla.

Elkerültem egyetemre, de egy szalámit sem tudok kikérni a pultból a boltban. Valójában me tudnám tenni de nem akarom, félek, nem akarok felnőtt nénikkel beszélgetni. Ez van bennem, ez a "felnőttek dolga" így érzem.

Körülbelül 16 éves koromtól még háziorvosnál sem jártam, mert egyrészt nem kellett, egészséges vagyok, másrészt nem is mennék el magamtól, esetleg ha levágnám az ujjamat, mivel az esztétikai probléma.

Körülbelül 11-12 éves koromig anyukám mosta a hajamat, de nem is volt ez furcsa nekem, bejött megmosta, kiment.

Nem takarítottam soha életemben, először akkor mosogattam életemben, mikor 18 évesen kollégiumba kerültem.

Semmihez sem értek.

Nem tudok ügyetintézni, félek mindentől. Persze a baráti társaságomban nagyszájú vagyok, de magamban nem.

Mivel 25 éves vagyok, sok ismerősöm megházasodott már, sokaknak gyerekük is van. Ezt nem tudom feldolgozni... ahogy gimiben sem tudtam, mikor elsős lettem, hogy mások suli után inni mennek, számomra ez elképzelhetetlen volt, meg ugye nem csak inni... dehát még gyerekek voltak. 14-15 évesek... ez az érzés teljesen földhözvert.

Szóval esküvőn még soha életemben nem voltam, nem is kívánok menni, nem tudnám ott jólérezni magam, nem tudok felnőttekkel beszélgetni.

Ez igaz azokra is akik a barátaim voltak, igen multidőben, mert amint házasodtak gyereket vállaltak, a szememben felnőttek lettek, és nem tudok és nem is akarok beszélgetni velük, mert gyerekük van, és az nem az én hatásköröm.

Nem tartom magam gonosz embernek, de a tehetetlenség amit érzek, és az a hatalmas fájdalom, mikor kiderül, hogy gyereket terveznek, az számomra feldolgozhatatlan. Tudom ez az élet rendje, nehéz elképzelni, de nem tudom feldolgozni.

Hozzáteszem, ha ismerős jön szembe az utcán anyukám még mindig oldalraszól, hogy: Köszönni! (mintha csak 14 lennék...) elég ciki... pláne hogy a közeledő ismerős hallja.

Végigcsináltam minden iskolát, lett diplomám, de nem tudok elhelyezkedni sehol, képtelen vagyok tegezni azokat, akik erre megkérnek.

A tanáraimmal sosem volt gond, ők olyan felnőttek akik tanárnéni és tanárbácsi, megtanultam és benne voltam kiskoromtól, hogy hogyan kell beszélni velük, tehát ebben komfortosan érzem magam.

Egész életemben ki voltam szolgálva, konkrétan az ágyba érzekett az étel, anya kitette nekem a ruhát, amit suliba fel kellett vennem 18 éves koromig. Nem kellett soha semmit csinálnom.

"Te csak tanulj, az a dolgod" Ebből az lett, hogy lelkileg teljesen felkészületlennek érzem magam a felnőtt létre...

Az ivós bulizós hülyét csinálok magamból korszakomat letudtam 18-19 évesen, egyetem elején. Szóval azzal nincs probléma.

Mostanában azonban, körülbelül 2 éve mióta diplomát szereztem azt hallgatom, hogy nem csinálok semmit... legalább mosogassak el, de mikor nekikezdek anya kiveszi a kezemből, hogy ehhez se értesz, inkább menj a szobádba nyomkodd a telefonod.

Minden házimunkával ez a helyzet... néha elvégzem, mikor nincs itthon senki, olyankor meg vannak elégedve.

Meg állandóan beszólogatnak hogy: "Te bolond vagy, neked szichológushoz kéne menned" (városban tanultam, tudom, hogy a pszichológus az nem a bolond embereknek való, de falun ez egy szitokszó, itt ilyenek az emberek).

A kérdésem az lenne, hogy hogyan törjek ki ezekből az érzésekből? Hogyan kezdjek saját és pláne normális életet?

Nagyon rossz érzés, hogy itthon bolondnak tartanak, szeretnék más vagy legalább másabb ember lenni.

Esetleg volt valaki a helyzetemben? Nektek milyen tapasztalataitok vannak?

(pszichológushoz nem mehetek, anyáék nem fogják kifizetni és saját keresetem nincs)