Ha az aki a legjobban ismer titeket azt mondja nektek hogy "ne kezdd el, úgyse sikerülne" valami, hallgattok rá?

A szülők hajlamosak néha a saját sikertelenségükkel kapcsolatos érzéseiket rávetíteni a gyerekre. Ha nem erről van szó, és esetleg a korábbi tanulmányaidnak közé van hozzá, akkor az is adhat nekik okot, hogy ilyet mondjanak.

Viszont mindkét esetben tiéd a döntés, neked kell tudnod, hogy mennyire tudod felvenni majd a ritmust az egyetemen, mennyire vagy rá felkészülve. Ha tényleg ezt szeretnéd csinálni, és motivált vagy, és elhatároztad, hogy fogsz tanulni, akkor hajrá!

Már bocs, de ez faxság. Még te sem tudod megmondani, hogy mennyire menne, holott feltételezhetően te jobban ismered magadat bárkinél, szóval kb. ennyire lehet komolyan venni a szüleid óva intését.

Én az ilyenektől ki tudok égni eléggé, ugyanis hasonló "igazmegmondás" miatt nem mehettem anno abba a suliba tovább, ahol milliószor több lehetőségem lett volna, mint abban a sz*rban amiben voltam és most emiatt szophatok jelenleg is, hogy pénzből utólag végül csak-csak valahogy elinduljak abba az irányba, amibe akartam... Szóval nem, én marhára nem tudok az efféle okoskodásokra jótanácsként, segítésként, szülői támogatásként tekinteni és hogyha benned felmerül ilyen kérdés, akkor feltételezem benned is ott motoszkál a gondolat, hogy talán ez valami segítésnek álcázott akármi, ami semmiképp sem pozitív, inkább lekezelő.

Én azt mondom meg se halld a szüleidet. Inkább hibázz és tanulj a saját hibáidból, minthogy sem másra hallgass és később bánd, hogy nem tettél a céljaid eléréséért, mert "anyu meg apu azt mondta úgy sem menne".

Más meg egyébként is kit érdekel? Mármint hogy ki mennyire bírja? Kérdem én, te is mindenképp egy leszel azok közül, akik nem bírják, ez valami kőbe vésett szabály? Miért ilyen szűk látókörűek a szüleid, miért hiszik, hogy csak mert másnak nehéz, neked nem fog menni? Meg hát persze, minden változásért tenni kell, ami nem könnyű, semmi sem könnyű hiszen, ezt el kell fogadni. Ne már...

Elég pontatlan a kérdés feltevés. Ugyanis a szülő egyáltalán nem az a személy, aki a legjobban ismeri a gyerekét. Családi körben egyáltalán nem olyanok a viszonyok és történések, hogy abból a családtagok szellemi képességei egészen pontosan kiderülhetnének. A család meglehetősen hierarchikus rendszerként indul, ahol még többnyire a gyerektelen szülők sem egyenrangú egymás mellé rendelt személyek lennének, a megérkező gyerek pedig egyértelműen a hierarchia legalján van, még ha úgy is tűnik, hogy mindkét felnőtt őt szolgálja. A már nagykorúvá serdült gyerek is többnyire alárendelt helyzetben van. Ráadásul soha nem is szokott olyan szituáció előfordulni, amitől ez a helyzet alapvetően megváltozna. A szülők nagyon nehezen tudják elfogadni, hogy életkoruk előrehaladtával ők kezdenek kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. A szellemi teljesítmény aztán egészen más kérdés, ott már az udvariasság stb. is sokat számít.

Az egyetemek bármelyikének elvégzésére bárki képes, átlagembereknek alakították ki őket, az persze igaz, hogy sok esetben kell szorgalom. Tapasztalatom szerint az alapvető különbség a középiskolához képest az, hogy sokkal keményebb a számonkérés, sokkal többet kell tanulni és tudni. Aki nem tanult meg TANULNI a középiskolában, annak nehézségei lesznek. A jogi egyetem egyáltalán nem tartozik a nehéz egyetemek közé (közeli családtagom is ügyvéd). Az is igaz, hogy mivel a középiskola nem célzatosan az egyetemre készít fel, ezért sokszor magántanár felkészítő segítsége nagyon sokat számít.

Tudom hogy a legjobbat akarják nekem - a nagy lófüttyöt, szimplán csak bnkók és lehúznak.

Nekem is mindig ilyeneket mondtak (nem lesz érettségim sem, úgysem tudod elvégezni az egyetemet, semmihez nem értek, stb). Ahhoz képest 5 éve már Svájcban melózok, mint Tagesmutter és alkalmankénti dogsitter.