Miért fáj ennyire a tény, hogy a családom nem ismer?

Nekem nem fájt mikor erre rájöttem. Megállapítottam, hogy ha jobban belegondolok lehet én sem ismerem őket eléggé és igyekeztem tenni ellene. Elég hamar kiderült, hogy jobb ha nem tudnak többet a gondolataimról, mert amint elkezdtem jobban kifejteni a véleményemet, mesélni nekik az álmaimról, jött az "az hülyeség" vagy szimplán csak elengedték a fülük mellett. Szóval elengedtem én is a dolgot. Szeretem őket, ők is engem. Ez a lényeg. Annyi évig próbáltam megfelelni nekik, hogy valójában nem is az ő hibájuk, hogy nem ismernek.

Hasonló jelentős felfedezés volt az életemben, mikor rájöttem, hogy a szüleim nem tökéletesek :D

Èn is rájöttem, hogy nem ismer anyu. Néha olyanokat vágott/vág a fejemhez, hogy csak nézek, hogy ezt komolyan így gondolja rólam? Vagy tényleg ilyen vagyok az ö szemében?

Vannak rossz tulajdonságaim, igen, de ö egy érzéketlen tuskónak gondol (gondolom mert nem szeretek az érzelmeimröl beszélni, de ennek az az oka, hogy elbögöm magam hamar, és nem akarok mások elött sírni, igen, elötte se), meg bediagnosztizált nárcisztikusnak, amiröl olvas és rámmondja hogy na ez és ez a tünet is passzol... ès amikor ezeket mondja akkor én belül érzem, hogy félremagyaráz, vannak dolgok amik tényleg passzolhatnak, de mégsem teljesen, meg ugye egy dolog nem csak fekete vagy fehér, vannak a tünetek mögött elözmények meg más részletek amiket figyelembe kéne venni. Neki amúgy szokása, hogy mindenféle végzettség meg komoly tudás nélkül bediagnosztizál embereket pszichés zavarokkal. Nagyon ráér, olvas a neten valamit, leginkább forrás megnevezése nélkül, viszont érdekes és valakit felismerni vél a leírásban, és attól kezdve úgy kezeli az illetöt.

Egyetértek az elöttem válaszolóval, hogy nem csak az ö hibája, hogy nem ismer, én akartam évekig megfelelni neki, magyarán félretereltem...

Nekem nem fájt a felismerés, hogy nem ismer. Inkább azt mondanám, hogy megkönnyebbültem, mert most már értem, hogy miért nem találtam az utamat sokáig. Olyan akartam lenni amilyennek ö hitte, hogy vagyok, és igazából szerintem azt is hittem, hogy olyan vagyok mert az a helyes, közben meg egész más ember voltam belülröl. Ezért dúlt bennem egy harc tinédzserként és fiatalabb felnöttként. Tisztán emlékszem, hogy 33 évesen esett le, hogy nem ismer, akkor megtaláltam a saját utamat és boldog vagyok.

Ne aggódj ezen, vagyunk így egypáran biztos. A lényeg, hogy te tudd, hogy ki vagy, és boldog legyél azzal akivé váltál.

Hasonló szitu nálunk is volt kérdező. Ha csináltam valamit akkor azt tuti máshonnan szereztem. Engem sem ismernek igazán, próbál anyum úgy tenni, mintha igen, de nem ismer. Mindig azt mondja, hogy tuti valaki miatt csinálom épp az adott dolgot, és nem azért, mert szeretem. Én se ismerem őket. Gyerekkoromban kérdezgettem őket, hogy milyen volt korábban az életük, mit szerettek, hogyan találkoztak, de sosem kaptam rá érdemi választ, csak annyit "majd megbeszéljük". Évek óta várok. Így én sem érzem azt, hogy nekem bármit is el kéne mondanom nekik.

20L

Majd később már nem fog annyira fájni, mert tudod, hogy minden hiába, alig lesz ember, aki veszi a fáradtságot és valóban megismer, meg akar ismerni.... Te meg jó eséllyel bezárkózol, és nem fogod magad annyira kiadni.

Szerintem az van, hogy az emberek többsége a gyereküket vagy a náluk fiatalabbakat nem igazán veszi komolyan. Nem gondolják, hogy túl sok önálló és értelems gondolatuk és érzésük van. Azt hiszik, hogy a puszta koruk miatt ők mindent sokkal jobban tudnak, mint te, és ahelyett, hogy beszélgetnének veled és megismernének, esetleg kikérnék véleményedet, ehelyett parancsolnak, megmondják a tutit, ha bármiben véletlen hibát vétesz, akkor még akár lehülyéznek.

Nekem tizenéves koromban nagyon jól esett volna, ha anyámmal lenne egy jó beszélgetős kapcsolatom, de nemhogy ez nem adatott meg, ő is olyan volt, hogy nem hagyott hogy önálló véleményt alkothassak, hgoy úgy csináljak dolgokat, ahogy én akarok, ahogy nekem logikus, ő mindig mindent jobban tudott, stb... MIndenbe beleszólt, az iskolaválasztástól elkezdve mindenbe, most meg szinte ő kéri számon, hogy miért is nem vagyok sikeres!?! Mert más,akinek tizedannyi esze sem van, milyen sokra vitte már, blabla....

Nézd, sose fognak az ilyen emberek változni, erre nem is várj! Légy erős, kerüld őket, találj jó barátokat, vagy legyél egyedül, de békében!

Engem sem ismernek, de engem nem foglalkoztat különösebben. Én sem ismerem annyira őket, de ennek egyszerűen az az oka, hogy amint bátyám elköltözött, és lett saját szobám, ki se mozdultam, nem beszéltem velük. Mivel kb nem voltam hajlandó velük szocializálódni elkönyvelték, hogy lusta és trehány vagyok (mert utáltam takarítani, pakolni, mikor ők is ott voltak, és kb csak akkor tudtam, így elég ritka alkalom volt, hogy rászántam magam, aminek üvöltözés lett a vége), és elkönyvelték, hogy egy pasi se fog emiatt elviselni. Párommal tökéletesen elvagyunk együtt, mindketten csináljuk a házimunkát, igényesek vagyunk a környezetünkre, szóval szinte szögegyenes ellentéte, mint amit szüleim gondoltak. A kreatív hobbimat sem szerették, mert csak szórom az alapanyagokra a pénzt, közben már lassan saját vállalkozásom lesz, mert azzá növi ki magát. Utálták a sportot, amit kiválasztottam magamnak pár éve, lassan középhaladó szinten leszek erősen éremre esélyes, és már órákat is tartok néha, ha időm engedi, ugyanis teljes munkaidős állásom is van ezek mellett.

De szerintük így is életképtelen vagyok. De mint mondtam, nem okolom őket, én zárkóztam el, és már nincs is igényem egyáltalán bármit is bizonyítani. Bár régen se nagyon volt.

Kedves Kérdező!

Én is megéltem hasonlókat, mint Te és a válaszolók. Aztán idővel a következőre jöttem rá.

Amelyik szülő nem ismeri a saját gyermekét (engem az apám), az azért van, mert önmagát sem ismeri. Sok szülőnek fogalma sincs arról, hogy pl. jó szülő-e. Jól neveli-e a gyermekét. De a legtöbben meg vannak győződve arról, hogy igenis jól. Az emberi önismeret...általánosságban, hogy úgy mondjam a béka feneke alatt leledzik.

Azonban ne hidd azt, hogy a közvetlen mikroklíma (a család) határozza meg az életed. Azt is, aki vagy. Ez nagyjából addig igaz, ameddig magad is rá nem jössz ugye, hogy nem minden az, mint aminek látszik. És amikor ráébredtél erre, nos onnantól már önálló döntéseid lehetnek, vannak, s onnantól már semmit sem számít, hogy mit kaptál, vagy mit nem kaptál meg családodtól. Az sem számít, hogy nagymamád milyen embernek tart. Mondom, a vérszegény emberismeret, ami az önismeret hiányából fakad... még nála is.

És az a paradoxon az egészben, hogy minél közelebbi, szorosabb a kapcsolat két ember közt, annál kevésbé ismerik ki egymást helyesen. Ez a tapasztalat. És ez legmarkánsabban az önismeretben, vagyis annak hiányában mutatkozik meg. Mert hogy az ember önmagával van a legszorosabb, legközelebbi kapcsolatban.

De, hogy miért fáj e tény? Mert legtöbben meg vagyunk győződve arról (előfeltételezzük), hogy akikkel élünk, akikkel legközelebbi a rokoni kapcsolatunk, azok ismernek a leginkább, s nem pedig az idegenek, a kívülállók.

És hát mivel... ez legtöbbször nem így van, ezért csalódottak vagyunk. Ami fáj, az maga a csalódás, hogy nem az van, amit hittünk, amit feltételeztünk, hogy kéne lennie...

Amit tudok javasolni, hogy a jövőben semmit ne feltételezz előre. De sikert, vagy kudarcot se(!) Bármilyen szituációba, élethelyzetbe is kerülsz. Csak tedd a dolgod, amit helyesnek látsz. S akkor nem fogsz csalódni kellemetlenül... igaz, hogy kellemesen sem. No... de számít az valamit is?

Arra gondolj, hogy az, aki most vagy, az nem ugyanaz az ember, aki voltál 5-10 évvel ezelőtt, s nem ugyanaz, aki leszel 5-10 év múlva, vagy még később. A családod az csak a kezdő lökést adta meg az első ~15 évedben. Innentől, hogy ráébredtél arra, amiről írtál is... már más ember vagy. Már nem ugyanaz, aki eddig voltál, vagyis akinek eddig hitted magad. Olyan valaki, aki önállóan is képes önmagáért felelősséget vállalni.

A családod tagjai meg szintén olyanok, amilyenek. Te nem tehetsz róla. Ezt kaptad örökségül, ez van. És ez mindenkinél így működik.

Az ERŐ legyen Veled!