Miért félek hogy a párom jobban fogja szeretni a gyerekünket mint engem?

Soha NEM FOGOM MEGÉRTENI,hogy lehet valaki ennyire ÖNZŐ!

Egyetértek NE VÁLLAJ GYEREKET,mert nekem ugyanilyen féreg anyám,van,mint te.

Bár hozzáteszem,az némileg már jó,ha gondolkozol magadon.

Mi a férjemmel nyíltan kimondtuk egymásnak, hogy a kisfiunkat szeretjük a legjobban a világon, utána egymást.

Nekünk így a normális, de a kérdező észjárása tuti nem az.

Teljesen más a gyerek iránt érzett szeretet meg a párunk iránt érzett.

Szerintem például a #24 sem normális dolog ,de kinek mi .

Napi szinten jönnek az ilyen kérdések, hogy te kit szeretsz jobban? A házastársadat vagy a gyerekedet? Gondolom hasonló féltékenységből...

Majd 2 típusú válsz jön alá:

- a gyerekem mindenki előtt van, mert ő örökre a gyerekem marad, a háztartással viszont akar el is válthatók

- a házastársammal akarom leélni az életem, ő a legfontosabb a gyerek úgyis elköltözik és csak 2en maradunk

egymásnak

Sajnos csak nagyon kevesen ismerik fel ( ez a alatt a kérdés alatt elég sokan, lehet nem sikerült olyan provokativra), hogy nem kell valasztani. Nem kell leadni az önkormányzatnál egy listát kit szeretsz legjobban, ki a második és így tovább, sőt normlias ember ilyet meg sem kérdez. Mindkettőt, de mindkettőt máshogyan, a 2 össze se hasonlítható.

Nem is tudok olyan valós helyzetet elképzelni, hogy el kell döntsem kit szeretek jobban. Mondjuk meg kell menteni valamelyik életet, úgy hogy a másik biztos meghal ha nem mented meg, azonos szar helyzetben vannak, lógnak egy szakadékból és nincs esélyük egyedül kimászni? Ugyan már, ez nem egy film... mi a fenéért gondolkodnék ilyenen?

Szerintem van valami érzelmi problémád. Ez nyilvánvalóan látszik abból, amit leírtál de én kicsit árnyaltabban látom ezt.

Nekem is volt ilyen gondom.

Mikor megismerkedtem a férjemmel, tiszta roncs voltam lelkileg.

Előtte egy testi-lelki bántalmazó kapcsolatban éltem, ahonnan baromi nehezen szabadultam.

Teljesen leépült az önbizalmam, és azt gondoltam hogy én egy értéktelen ember vagyok aki nem kell senkinek.

Depressziós voltam, de közben mégis utolért a szerelem. Egy olyan szerelem, amire minden értelmes, önmagát becsülő nő vágyik. A férjem egy tisztességes, megbízható, udvarias, okos, szeretetteljes, és érzelmes ember, aki óvja a környezetet, imádja a gyerekeket, adományoz, imádja az állatokat, stbstb, tehát az a tökéletes pasi, fehér lovon.

És hát elsöprő, hatalmas szerelem lett a miénk, ami csodálatos de időközben féltékeny lettem a barátaira, a családjára, kollégákra, és ráadásul egy munkahelyen dolgoztunk szinte azonos munkakörben, ugyanazokkal a kollégákkal. Zavart, hogy kb egymillió barátja van, és csajok is..

Miközben semmilyen okot nem adott a féltékenységre. Bemutatott a családnak, a barátainak, folyton hívott a baráti találkozókra, és a lany barátai is extra extra jófejek voltak. Teljesen elkötelezett volt a kapcsolatunk irányába, de én attól még hogy éppen mikor vele voltam szárnyaltam, nélküle depressziós voltam a feldolgozatlan traumák miatt. 1-évig türte türte hogy féltékeny vagyok, de nyilván megpróbáltam "kulturáltan" féltékeny lenni, természetes hogy ezt nem szerette, és természetesebb ennél az, hogy azt akarta hogy mentálisan egészséges legyek. Tehát rávett hogy pszichológushoz járjak. Életünk legjobb döntése volt ez, mert nem csak a feldolgozatlan traumáimat tudtam kissé feldolgozni, hanem a féltékenységemet is eltudtam engedni. Tehát javaslom neked ezt. Amúgy ez már úgy 5-éve volt, azóta összeházasodtunk, gyermeket tervezünk, vannak közös barátaink nők és férfiak vegyesen. Vannak női munkatársai, és egyáltalán nem zavar.