Az, hogy egy gyerekből önállótlan, életképtelen felnőtt lesz, a rossz nevelésnek köszönhető?

19: szerintem valahol itt kezdődne a felnőtté válás. Persze, kell az érzelmi támogatás, de más az, hogy felkészítelek valamire előre, amit utána önállóan képes vagy megcsinálni, vagy megcsinálom helyetted, mert utóbbiból nem tanulsz.

Nekem emlékszem, kihívás volt, hogy meg kellett találni a sulit, azon belül eligazodni a kiírások között, megtalálni, engem melyik termbe osztottak be, és arra is emkékszem, hatalmas sikerélmény volt, hogy ezt önállóan meg tudtam csinálni. És akkor még okostelefon sem volt, csak a két szép szemem. Utána otthon beszámoltam mindenről, örültek és megdicsértek, éreztem a támogatást, de azt is, hogy ezzel a kihvással nekem kellett szembenéznem és sikerült.

Most elképedve látom, hogy 18 éves felnőtt (!) embereket pl. a nyelvvizsgára a szülők visznek és ott izgulnak kint a folyosón...

Ennyi erővel az is életképtelen, aki mondjuk a párjával megy orvoshoz?

Ezek azért elég hülye példák, nem találni egy termet.

22: most kiragadtál egy dolgot a hozzászólásomból és kiforgatod. Ez egy példa volt, persze, lehet, hogy nem a legjobb - de akkor mit szólsz ahhoz, amikor az érettségi előtt álló gyerek tankönyve után anyuci rohangál és kajtat, előbb elkéredzkedik a munkahelyről, mert bezár a könyvesbolt. Az fel sem merül, hogy a gyerek megvehetné magának suli után, hát mit képzelek, csak nem fogja a gyereket ezzel terhelni?

És ebben a szutoriban sem az a gáz, hogy a szülő tesz egy szívességet a gyereknek, hanem hogy inkább egész nap idegbetegen dolgozik és szervezi át a napját egy k**rva könyvvásárlás miatt, mintsem hogy a picike fiát kimozdíjsa a komfortzónájából.

Nekem meggyőződésem, hogy később, felnőtt korban azokból lesznek talpraesett emberek, akik már gyerekként kerülnek néha olyan helyzetbe, amikor önállóan helyt kell állni és fel kell találniuk magukat bizonyos szituációkban.

Furcsállom, hogy az oktatást, az iskolai körülményeket nem is említitek.

Pedig a gyerek igen sok idejét tölti a suliban, nagyon nem mindegy, hogy milyen pedagógusok tanítják, és milyen osztálytársak veszik körül.

Sok esetben azt látom, hogy a szülő sok olyan dolgot nem tanít meg a gyereknek amit kellene, az életvezetést, amit az én iskoláskoromban a suliban tanultunk meg.

Nekem most kisiskolás a fiam, és bizony kőkeményen robotképzés meg, anyagdarálás, semmi, de semmi életrenevelés. Hazaesik a család 5 órakor jó esetben, marad 4 óra hossza mindenre lefekvésig, ebben benne van a fürdés, kaja, kis szusszanás. De bele kell préselni a tanulást is, ügyes-bajos dolgok intézését. Ha nem figyel a szülő, bizony eltelnek a napok egymás után, abban a hitben, hogy a gyereket megtanították a lényeges dolgokra a suliban.

Ismerős tanít műszaki középiskolában. Olyanokat mesél, hogy a fülem kettéáll. A tanárnak már semmilyen joga nincs fegyelmezni, a diákok simán ehetnek, telefonozhatnak órán, a szülő minden sz"ért bemegy vergődni.

Nincs tekintélye a pedagógusoknak semmilyen formában.

A minket körbevevő világról pedig oldalakat lehetne írni, mennyire befolyásolja az életképtelenséget.

Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy egy gyerekből életképtelen felnőtt legyen, 3 összetevő befolyásolja:

50 % a szülői nevelés

40 % az iskola

10 % a 21. századi világ, a rendkívül ingergazdag környezet, totális digitalizáció, a gyakorlatiasságot nem lehet már hol gyakorolni, a szülők látástól vakulásig dolgoznak, ugyan mikor lenne idejük, energiájuk tisztességes nevelésre, a közösségi oldalak térnyerése, szokták mondani: "amit nem olvastál a facebook-on, az meg sem történt"

"most kiragadtál egy dolgot a hozzászólásomból és kiforgatod"

Nem, te keversz két dolgot. Az egyik az érzelmi, a másik a gyakorlatias.

Az érzelmi egyértelmű. Minden korban szükségünk van rá, hogy támogassuk egymást, akárcsak azzal, hogy meghallgatjuk a másikat. Pl. a tesómat elkísértem állásinterjúra. Nem azért, mert nem talált volna oda, vagy mert félt egyedül, hanem mert ismerem, szeretem, és tudom, hogy ha utána nem beszélheti ki magát, akkor belesüpped egy olyan állapotba, hogy minden mozdulatát túlanalizálja. Nyilván elmesélheti később is, de amíg van rá lehetőségem, miért ne segítsem?

A gyakorlatias segítség... nos igen, ebben van kis képmutatás (nem részedről, úgy általában) meg érdekességek.

Pl. igen, ha te írtad a vajas kenyeres példát, az elég szánalmas bármilyen korban, hogy valaki a hűtőbe nézve nem látja a vajat, vagy ne tudna kenőkést keresni a fiókban. Tehát vannak ilyen gyakorlatias dolgok, amikor valaki tök életképtelen.

Na de ha valaki főz a párjának? És tegyük fel, a másik egy rántottát sem tud elkavargatni a serpenyőben? Amikor szívességet teszel a párodnak, és elmész a postára, mert hozzád közelebb van? És ő amúgy még soha nem adott fel semmit?

Tehát itt most nem értem, hogy az anyák vannak démonizálva, vagy mindenki, aki helyett megcsinálnak valamit? Önálló a 60 éves bácsi, akinek ki kell szedni a levest, mert magának nem csinálja?

Az is befolyásolja egyébként, hogy milyen leszel, hogy alapból milyen személyiséggel születtél.

12-es, képzeld jártam iskolába. Az iskolánk is egy tekintélyelvű iskola volt, kb. egy önálló gondolatunk nem lehetett (amilyen pechem volt, kb. 50 évvel vissza volt maradva a város többi középiskolájától, de ők erre voltak büszkék, hogy mi csak köszönömöt és kéremet merünk mondani).

A főiskola már munka mellett volt, és akkor mentem férjhez.

Gondolom, rólad nem mondható el, hogy iskolába jártál, a böszme stílusod alapján.