Akik mindennel (pl. lakással) szeretnék ellátni a gyereküket, amint kilépnek a felnőtt életükbe, nem félnek attól, hogy a gyermekük motiválatlan, netalán életképtelen lesz?

Szerintem nem érdemes kiragadni ezt az egy dolgot. Mármint arra gondolok, hogy a gyerek nem csak egy lakást kap, hanem mellé a csomagban egy csomó mindent ad a szülő: mintát a pénz kezelésére, munkamorálra, anyagiakhoz való hozzáállásra. Nyilván ott van a veszélye annak, amit írsz, de közben meg ha gyerekkorában sikerült átadni a küzdés örömét és az élet szeretetét a gyereknek, akkor én nem félnék annyira ettől.

Az én szüleim közel sem voltak olyan anyagi helyzetben, hogy egyáltalán felmerüljön a lakásvásárlás gondolata, de a saját anyagi helyzetükben mindent meg akartak adni és valahogy ugyanilyennek látom a jobb anyagi körülmények között élőket: ők is lehetőségük szerint mindent meg akarnak adni. Egy alsóközéposztálybeli gyereknek az a nagy ajándék a szüleitől, ha kap mondjuk egy autót, és az a saját nagy teljesítmény, ha egyszer sikerül lakást vennie. Másnak pedig az a szülői útravaló, hogy lakást kap, és saját sikere lesz, amikor vesz egy nyaralót spanyolországban, vagy nagyobb tőkéjű vállalkozást indít. Ezek nagyon kiragadott példák és nyilván nem lehet leegyszerűsíteni ennyire és függ a foglalkozástól is, hogy kinek mennyire sikerül gyarapodnia, de szerintem ugyanazok a dolgok történnek kicsiben, mint nagyban.

Sokkal jobban félek attól, hogy depressziós és megkeseredett lesz a kilátástalanság miatt. Azt akarom, hogy a gyerekem éljen, tanuljon, olyan munkát választhasson amit szeret, ne amiatt kelljen aggódnia, hogy mikor rakják ki az albérletből, ha nem vállalja el az első szar melót ami szembe jön.

Abszolút baromság, hogy a nyomorgástól lesz valaki jó ember. A neveléstől lesz az, az pedig a szülőn múlik.