Ha édesanyámról a barátainak, ismerőseinek valamit kellene mondaniuk, azt mondanák, hogy megértő, segítőkész. Ha nekem van problémám, viszont nem tudok hozzá fordulni. Másnál is van ilyen?

Szinte vadássza a lehetőséget, hogy kinek segíthetne, mind tettekben, mind meghallgatással. Közben itt vagyok én, aki évekig jelezte, hogy segítségre lenne szüksége, de félretolt. Mára már nem merek tanácsot kérni tőle, lelki dolgokba pedig már egyáltalán nem merem beengedni. Egyfajta állandó szorongás van bennem azzal kapcsolatban, hogy ha nagyon összegyűlnének felettem a szürke felhők, és kiborulnék, akkor olyan dolgokat is elmondanék neki, amiket akkor vagy később felhasználna ellenem.

Kb. 10-12 éves koromban már elkezdtem mondani, hogy pszichológusra lenne szükségem. 17 évesen jutottam végül el magamtól az iskolapszichológushoz.

Ha tanácsot kérek, akkor annyit mond, hogy ő ebben nem akar segítni, ezt ne neki kelljen már eldöntenie, ezt nekem kell eldöntenem. Pl. kb. 1 éve megkérdeztem, hogy mit csináljak egy angliai koncertjeggyel (szóval még a veszélyhelyzet előtt, mikor elkezdtek döcögni a dolgok). Amelyik helyszínre vettem, oda törölték a repülőjáratot, de másik helyszínre lehetne cserélni, ahova még ment repülő. Cseréljek vagy váltsam vissza a jegyet? Nem azt mondtam, hogy döntsön helyettem, hanem ő hogy látja, mit olvas, beszéljük át. De ordított velem, hogy hagyjam már, honnan tudja, hogy mi lesz a nyáron.

12. osztályos koromban nyári szünet után nem sokkal (nekem kellett egy kis visszaszokás a napi ritmusomban), egy hétfői napon kifutott a számon, hogy olyan fáradt vagyok. Elkezdett velem ordibálni, hogy mi az, hogy fáradt vagyok, hogy fogom így az érettségit megcsinálni, ha már most fáradt vagyok (mintha úgy alapból akkor nem lettem volna folyamatosan ideges az érettségi miatt).

2 éve elmondtam neki, hogy segítségre lenne szükségem, mert ha bulimiám nincs is, akkor is elég komoly evészavarom van. Akkor ott összeölelkezve sírtunk, de azóta nem kérdezett, nem mondott semmit.

Az evészavaraim mellé jött még néhány történés abban az évben, amiből az lett, hogy év végére este nem tudtam elaludni, szinte minden este sírtam, úgy éreztem, hogy ennél több fájdalmat már nem bírok elviselni, nem egyszer eszembe jutott az öngyilkosság, mert minden hét egyre rosszabb lett. Anyával akkor szinte minden beszélgetésük veszekedés volt, amitől én hamar elsírtam magam. Ilyenkor mindig mérgesebb lesz, hogy most mi bajom, minek kell most sírni. Volt, hogy kicsúszott a számon, hogy nagyon rosszul vagyok, tele vagyok fájdalommal, úgy érzem ennél többet már nem bírok el. Ettől csak még jobban ordított velem, hogy jaj mi olyan rossz nekem.

2x fordult elő, hogy annyira összegyűlt bennem minden, hogy nem tudtam mit csinálni ordítanom kellett. Ilyen összegörnyedős, zokogásos, felvonyítós üvöltés (tehát nem szavak, hanem egy mélyről jövő ordítás). Az elsőnél egyedül voltam, a másodiknál anya ordított velem a telefonba, mondtam neki, hogy hagyja abba, de csak mondta és mondta és megint megtörtént... Múltkor valamiről beszéltünk, már nem tudom miről, de az volt a vége, hogy megjegyezte, hogy "nagyon hülye hangokat tudsz kiadni", és tudtam, hogy erre az eseményre gondol.

Plusz van sok kis történet, mint pl. mikor egyik nap elmondom anyának, hogy felhívott XY haverom és 1,5 óráig ecsetelte, hogy mi történt vele, és rendkívül sok szorongást rak belém (6.0 átlagos tanuló és mindig végigmondja, hogy mit nem tudunk, melyik tárgyból fognak halálra szivatni minket), miközben nekem előadást kellett volna hallgatnom, majd másnap mikor ez a haverom megint rám ír, hogy azt a napját is elmesélné, de azt válaszolom, hogy most nem jó nekem, majd holnap személyesen elmondod, akkor leordítja a fejem, hogy mekkora szemét barát vagyok, hogy nem vagyok képes meghallgatni, pedig ő szeretné nekem elmondani.

Közben hallom, látom, hogy mások hálálkodnak neki, hogy köszi, hogy meghallgattál, adtál tanácsot, segítettél. Nekem ez nagyon fáj, mert mi egymással csak úgy tudunk meglenni, ha én nem vonom be semmibe. Elbeszélgetünk a dolgokról, de valódi érzéseimet, gondolataimat nem tudom megosztani vele.