Van olyan aki évek óta rosszban van és nem beszél a szüleivel?

Édesanyámmal évek óta nem beszélünk. Azért fordultam el tőle, mert mindig ki akart használni és lehúzott folyamatosan. Ő mindent úgy gondolt, hogy jár neki. Jár neki, hogy ha az ő élete szar volt, akkor a lánya is szenvedjen. Sosem bírta elviselni, hogy én boldog párkapcsolatban és normál egzisztenciával élek, míg ő két elcseszett házasságot, számtalan becsődölt vállalkozást és egy béka hátsója alatti életet tudhat magáénak. Mikor gyerek voltam és elvált apámtól, hosszú ideig nem ment el dolgozni, csak akkor, mikor apám már nem adott neki annyi pénzt, hogy abból lakni tudjunk valahol. Normális munka helyett elment feketézni, alig keresett valamit, és még akkor is fontosabb volt neki, hogy cigit meg energia italt vegyen a kevés fizetésből, míg a hűtő üres volt, és csak akkor ettem, mikor az osztálytársaim megszántak és adtak enni. Éveken át ez ment.

Mikor megismerkedtünk a párommal és ő látta, hogy milyen körülmények között élek, azonnal magához költöztetett. Jószívű férfi lévén próbált anyámon segíteni, de anyám egyre többet akart és a végén már elvárás volt a részéről, hogy anyagilag segítse őt.

Két évig csinálta ezt, utána megelégeltem, és megmondtam a páromnak, hogy mostantól ne segítse őt anyagilag. Ez anyámnak nem tetszett, veszekedés lett belőle és azóta nem találkoztunk.

Az esküvőnkre meghívtam, de nem jött el. Két évvel később, mikor várandós lettem, újra megkerestem őt, de ő csak annyit reagált az egészre, hogy neki nem vagyok a lánya többet, és nem érdekli, hogy mi van a "fattyúval" akit a szívem alatt hordok.

Régebben hiányzott, de most már úgy vagyok vele, hogy jobb, hogy így történt. Nélküle nyugodtabb az életem,még akkor is, ha fáj, hogy nincs és nem is volt igazán anyám.

Az elsőhöz hasonló helyzetben vagyok, az én anyámnak is sz*r élete volt, elcseszett házassággal és anyagiakkal, amiket mindig rajtunk vezetett le. Olyan tipikus, "ha nekem sz*r, mindenkinek legyen az" jellem.

Mindemellett nagyon uralkodó típus, nem bírta sosem elviselni, hogy valaki másképp gondolkodjon, másképp akarjon élni, míg iskolás voltam, ment is ezerrel a lelki zsarolás, manipulálás, nem mehettem sehova, a legjobb az lett volna, ha nincsenek barátaim, nem járok sehova, csak otthon ülök. Mindenféle "felnőttéskedés" tabu volt, felnőttként is.

Érettségi után le is léptem, utána egyre jobban elhalt a kapcsolat, bármikor találkoztunk, sosem volt miről beszélni, én nem akartam bevonni az életembe, mert bármit tettem, mindent leszólt, kritizált, lefitymált. Minden találkozás előtt egy hónapig gyomoridegem volt.

Végül idegenek lettünk egymásnak, egyre ritkábban találkoztunk, én meg mikor már majdnem egy éve nem hallottam felőle, fogtam és letiltottam, azóta se tudunk egymásról. Címen, számom nincs meg neki, neten nem tud elérni.

A gyermekemről már nem is tud.

Kísértetiesen hasonlít a sztorim az első válaszolóéhoz.

12 éve nincs közöttünk kapcsolat. Senki miatt nem fogom a saját és a családom életét megkeseríteni, kikészíteni magunkat. Pláne úgy, hogy ebből happy end nem is lehet.

2-es, vagyok, egyébként nyilván nehéz dolog ez, fájdalmas dolog, hogy az embernek nincsenek szülei, évekig irigy voltam az ismerősi körömben lévő jó anya-lánya kapcsolatokra.

De lett szerető férjem, az ő szülei gyerekükként szeretnek, saját gyerekem is lett, és ez idővel begyógyította a sebeket. Igazából jól esett "megszabadulni" anyámtól.

Én nem ismerem anyámat, mikor pici voltam, otthagyott apámmal. Néha keresett az évek alatt, valahogy mindig megszerezte a számom, de csak azt hajtogatta, hogy minden apám hibája, szeret, és a mostani gyerekeit nem tudja szeretni, minket imád (van egy tesóm) Szerintem az ilyen nem a legjobb anya, és igazából nekem teljesen ismeretlen, szóval mikor ezek miatt "szomokorkodott", nem tudtam sajnálni, hiszen n tudtam, ki is ő, meg most se tudom igazából.

Apámmal már több, mint egy éve nem beszélek, de előtte se volt jó a kapcsolatunk. Nem kaptam semmilyen támogatást, se anyagi részről, se sehonnan. Ha nem volt télen kabátom, nem kaptam, új ruhákat sem, osztálypénz se volt fizetve, kaja se nagyon volt, persze cigi és ital a haverokkal, az ment.

Nem az anyagi helyzetünkkel volt baj, legalábbis nem kellett volna, hogy legyen, csak ő költekezett. És mikor mondtam, hogy kéne valami ruha, akkor felcsattant, hogy most már szeretne ő is venni magának valamit, évek óta nem vett pl új nadrágot. Amivel alapból nem lenne baj, csak a sok felhorkanás után nem volt változás, nem vett magának semmit, és nem tudom, hova ment a pénz.

Akkor voltam 14-5 éves, azóta semmit nem vett, egy zoknit se, de komolyan, mindent magamnak vettem és fizettem.

Egyetemista vagyok már, fizettem a szalagavatómat (amire nem jött el), az egyetemi kiadásokat, jogsit, albérletet, és ő soha semmibe nem adott bele, sőt, én adjak az ő kiadásaihoz, vagy miért nem szálltam be anno a lakásba. A konyhára én vásároltam, én főztem, és mintha a felesége lettem volna, neki állt fejjebb, ha nem főztem, nem takarítottam. A félretett pénzemből elvett "reggelire". Hát annyi pénzből megélek egy hónapba, azóta se kaptam vissza.

Nem vagyok vele rossz viszonyba, de én nem is keresem. Megoldom a problémáimat egyedül, ha megszorulok anyagilag, akkor teszek érte, hogy helyrejöjjek, de nem kérek tőle egy forintot se, úgysincs neki állítolag soha.

A tesómon keresztül üzenget, hogy hiányzom, hívjam fel, de szánalmat és hányingert érzek, mert ez egy képmutató szöveg, ennyi erővel fel is hívhatna.

Hálás lennék neki, ha lenne miért, de nem ő nevelt, vele éltünk, de le se sz@rt, sokszor laktunk másnál vagy voltunk hajléktalanok (13 éves voltam, karácsony volt, életem legjobbja..), elhordott minden kurvának, teljesen alaptalanul, de ha lett volna alapja, akkor se beszéljen így egy szülő a gyerekével, most meg veri a mellét a büszkeségtől, hogy a lánya Pesten van és egyetemista, és mindenki körbenyalja, hogy milyen jó apa és milyen jól felnevelt.

Köze nem volt ehhez.

Én apai oldalról tudok mesélni.

Kiskoromban meghalt anyám, rákos volt. Jó anyagi körülmények között nőttem fel, de apám érzelmileg nem törődött velem, sőt inkább belém rúgott ahol tudott. Jöttek a lelki zsarolások, bántalmazások, "minek születtél meg", "anyád itt hagyott a nyakamon" és társai beszólogatások. Ha nem úgy tettem le egy ruhát vagy akármit, ahogy ő elvárta volna, éktelen haragra tudott gerjedni, ordibált. Rettegtem tőle ilyenkor, és sírva bújtam a szobám sarkába.

Mikor felnőttem, már vissza mertem neki beszélni, azóta nem mer beszólogatni. Kisebb koromban (tini voltam) nem mehettem el bulizni, nem jöhettek csak úgy át a barátaim, mert "nem kedveli őket". Nagyon magányos voltam.

Sajnos egy fedél alatt élek vele, a lakásomon haszonélvezeti joga van, ki sem tudom rakni. Nagyon elegem van belőle, nem titkoltan várom, mikor hal meg végre, mert idős és iszik. Mikor 4 éve párkapcsolatom lett és elköltöztem másik városba, és mikor szakítottunk és hazaköltöztem, nem engem sajnált. A pofámba vágta, hogy minden kínt és szenvedést megérdemlek, mert én ott itt hagytam. Ki mond ilyet a gyerekének?!

Soha nem fogok neki megbocsátani az elszenvedett lelki sérülések miatt, és nem is szeretem, nem tudtam soha tisztelni, sem őszintének lenni hozzá. Édesanyám halálával én veszítettem a legtöbbet. Nagyon hiányzik, minden nap gondolok rá, mindig bele gondolok, milyen életünk lenne ha mégis élne....

Ilyen volt felnőni egy gonosz és lelki sérült apával.

Apám alkoholista volt, szó szerint végigvert és rúgdosott a gyerekkoromon. Húsz éve nem láttam, nem tartom vele a kapcsolatot.

Anyámmal tizenöt éve nem tartom a kapcsolatot, ő tipikusan az a lehúzós, élősködő szülő volt, aki sosem szeretett dolgozni, pasiról-pasira járt, majd szült még 3 gyereket. Amìg a mamám élt, addig őt húzta le, beköltöztek hozzá öten és a nyugdíjából éltek.

Utána hogy ne lakoltassák ki, kölcsönkért tőlem 5.000.000 forintot, amit elnyaraltak és vettek belőle egy autót. Természetesen kilakoltatták őket és a pénzemet azóta sem láttam, de már le is mondtam róla.

Nem jut eszembe egyiket sem felkeresni, nem bántam meg és sosem gondolok rájuk, maximum amikor jól jönne az az 5 millió forint. De akkor is csak haragot érzek, hogy hogy lehettem ilyen állat, amikor tudtam, hogy milyen.

Sosem hiányoztak, van saját életem, feleségem és a feleségem szüleit tekintem a saját szüleimnek is. Sokkal többet kaptam tőlük lelkileg az 1 évtizedem alatt, mint a saját "szüleimtől". Mindig meg tudok beszélni velük mindent, azonnal befogadtak a családba és szeretem őket. A saját "szüleimnek" a temetésére se mennék el. Nem tudom mi van velük és nem is izgat.

Alkoholisták vallási sérültek voltak,vagyis apánk ivott előbb aztán bedarálta anyánkat is,aki néha maga helyett minket csapatott vele,kifelé mutatták egy ideig a cukormázat,főleg mikor kúszni kellett a templomba,de igazából egy idő után már kifelé se ment a színház,a pia legtöbbször kiütközött,mindenki tudta hogy mi van otthon de szartak rá szerintem akkor még más idők jártak,húgunkat úgy megütötte apánk hogy eltört az orra,egy sima zene hallgatás miatt.. Volt nadrágszíj,stb stb,ami épp kezébe akadt,engem egyszer a korcsolyával ütött fejbe 12 éves voltam,nem volt már szomjas. Érettségi után mi is kalap kabát,tanultunk mint a vöcsök hárman testvérek össze tartottunk,mindent előre terveztünk, mert ilyenből csak ez a megoldás a kilépésre,egyedül a nagyszülőkre számíthattunk néha ők etettek minket,anyám erre is irigy volt volt h kidobta az ételt amit mama adott,kiverte a kezemből a torta szeletet,mert luxus, csak ne hogy együnk.. Szép gyerekkor. Nagyszülők hagytak ránk egy kisebb tökét. Ezt titokban intézték,mert anyám ezt is elszedte volna,14 évesen postán segítettem,az is piára ment el java részt,egy kis részét papa eldugta nekem,kérte h kevesebbet valljak be otthon,öreg eszes volt. Így igazából abból húztuk el nagyrészt a csíkot amit papáék összespóroltak,kipótoltak ,hozzá adta nekünk,sose értem miért nem vettek magukhoz,de lehet oka volt ennek is,végül is ők csak jót adtak ezen a tényen felül,kemény évek jöttek mert hát dolgozni is kellett keményen hogy fent tartsuk magunkat. Hólapátolás,szórólapozás,gyerekre vigyázás,takarítás,mindent elvállaltunk kivéve ami már tényleg alja volt.. Őket azóta se láttuk. Valószínű ezért is lettem addiktológus első körökben,bántalmazott nőkkel gyerekkel foglalkozom sok éve. A családi háttér sajnos sokszor egy életre meghatározza kijelöli az utat..

70F