Szerintetek én látom rosszul a dolgot vagy anyám?

Semmit sem tudok csinálni, nem tudok menni sehova sem, mert mindenbe beleszól.

Van egy fiú, akivel beszélgetek, meg találkozgatok, de neki ez nem tetszik, mert neki a fiú nem szimpatikus, pedig alig beszélt vele pár szót, egyáltalán nem is ismeri. Bármit is mondok neki róla, ő mindent jobban tud, mint én, és még ő magyarázza meg nekem, hogy mi történt akkor, amikor én meg a fiú kettesben voltunk, mert ő jobban tudja, hogy mi történt, mint én, aki ott volt. És nem lehet neki elmagyarázni, hogy fejezze már be, mert nem volt ott, nem látta mi történt. Azt is jobban tudja, hogy a fiú mit érez irántam, meg, hogy én mit érzek a fiú iránt. Egyszerűen hiába mondom neki, hogy ő nem tudhatja jobban, mint mi, nem érti meg.

Mikor mondom anyának, hogy megyek, mert találkozok a fiúval, akkor ő egyből a plafonon van, meg hogy akkor költözzek hozzá, vagy apámhoz, mert ő ezt nem fogja tűrni, hogy én vele vagyok.

Egyszerűen már nembírom!

A múltkor mondtam is anyának, amikor megint összevesztünk, hogy oké, akkor holnap költözök apámhoz, erre ő fel volt háborodva, hogy mit képzelek én magamról, nem megyek én sehova sem. Sírt, kiabált, elhordott mindennek. Felhozta a fiút is, hogy én mekkora egy k*rva vagyok, amiért vele vagyok.

Ha bárhová máshova el akarok menni, akkor is, hat ő nem visz el, meg nem fog értem jönni stb.. mondtam is neki, hogy nem is kell, mert van busz, fel tudok rá szállni és elmenni vele, meg haza is jönni, vagy ha esetleg hétvégén mennék, akkor apa elvisz, meg hazahoz.

Ilyen esetben meg azt mondja, hogy akkor nem is kell, hogy hazajöjjek, menjek oda ahova akarok lakni.

Amikor egyszer egy ilyen alkalommal nem mentem haza, balhét csapott, hogy milyen hálátlan vagyok stb..

Apa mondta, hogy kifizeti a jogsimat, meg vesz nekem egy autót, hogy akkor könnyebb lenne nekem, de anyának az sem tetszik, mert mit képzelünk mi magunkról, mert amíg én az ő házában lakok, az lesz, amit ő mond. Mondtam akkor is neki, hogy akkor megyek apámhoz, de ugyanaz a reakció, hogy nem megyek én sehova, kiabálás, sírás stb...

Egyszerűen már nem bírom ezt! Annyira elegem van már, hogy nem hagyja, hogy éljem a saját életemet.

18 éves vagyok, lassan 19, felnőtt, és nem mehetek oda ahova akarok, nem lehet azzal a fiúval akivel akarok, mert neki az nem tetszik.

Szeretem anyát, mert egyébként egy nagyon aranyos, jószívű teremtés mindenkivel, de szerintem engem túlfélt vagy nem tudom, és hiába mondom neki, hogy hagyja már, hogy éljem az életemet, egyszerűen nem hagyja!

Bennem van a hiba? Én látom rosszul a dolgokat vagy anyám?

Tudom, kicsit hosszan írtam le, lehet egy kicsit össze-vissza is, de köszönöm, ha végigolvasod.:)

18L