Bennem van a hiba, hogy rosszul esik, vagy tényleg anyám az, aki nem vette észre, hogy amit csinál/t, rossz?
Rövid előzmény: Kb óvodáskorom végén kerültem véglegesen apámhoz, mert lényegében elhagyott. Aztán időnként találkoztam vele, de azok se tartottak sokáig. Sok éves kiesés, anya sehol, apámmal ketten + idős nevelőapa a másik szobában. Végül, több mint 1 éve, az sült ki valamiből, amit nem részletezek, hogy újra kapcsolatba kerültem vele, és kijövök vele mostanra, tartjuk a kapcsolatot facen.
A gondom az, hogy amikor előző évben nála voltam, és volt sírás, meg lelkizés, részéről még több sírás, én voltam az, aki őt nyugtatgatta, és mondtam neki, hogy múlt, elmúlt, így alakult, stb. Nagyon mást nem tudtam csinálni, ugyanis elhangzott néhány sajnálja, hogy így alakult, de konkrétan bocsánatot tőlem nem kért, és nem is gondolja, eszébe sem jut, hogy mekkora hatással volt rám rossz értelemben. Akkora xarnak éreztem magam kiskoromban, hogy mit csináltam, hogy az anyámnak nem kellek - már megint -, hogy leírni nem tudom. Ő pedig fel sem fogja. Apám sem tökéletes, igazán depressziós miatta lettem, a viselkedése miatt, amit meg ő nem vett észre, de minden ellenére, akkor is ő volt az, aki nem dobott el, aki felnevelt, és akihez mindig fordulhatok, még ha utána hozza a formáját és osztja az észt, mindegy, hogy már elmúltam 18. De akkor is, ő egy fix pont. Anyám meg csak világra hozott, de nem volt jelen az életemben.
Sokáig, évekig rángatózott a fejem is, amikor belül már robbantam apámtól, az otthoni stressztől, hiszen azt lehet mondani, egyedül nevelt, keveset keresett, és rajtam vezette le, mert minden apróságon felkapta a fejét. Konkrétan depressziós voltam, igénytelen. Ritkán hajmosás, gyors izzadás, kevés fürdés, sok pattanás, sok csúfolás az iskolában, pocsék tanulmányok, otthon pedig hallgathattam, miért nem tanulok. Ezekhez jött hozzá a mit csináltam rosszul érzések. Konkrétan csak el akartam tűnni a világból.
Ma találtam néhány régi levelet, amik anyám és apám között mentek, gyerektartásról, egyébről, 2010-13-as évekből. Azokból is az sugárzik, hogy ő nem tudja máshogy, ő nem hiszi, hogy rosszul csinálja, én elutasító vagyok, és állítólag nagyanyámnak is csak szidtam őt, amikor anno nála voltam keserves egy hétig.
Bennem van a hiba, hogy ez nekem rosszul esik, és nem léptem túl rajta, vagy tényleg anyám ennyire rossz, amit csinált?
válasza:
válasza:Te nem vagy rossz, nem követél el hibát. Anyád hibázott, nagyot. Az enyém jelenvolt, ő volt a családfő, mert apám ennek nem felelt meg, és anyám sokkal kusebbet hibázott, de azt sem akarta belátni. Azóta sikerült. Anyád önmaga előtt tagadja a hibáját, mert ha szembenézne vele, az borzalmas lenne neki. Ezzel az a baj, hogy így aláássa a kapcsolatotokat, mert amíg bocsánatot nem kér, addig egyrész nem jár neki a gyermek teljes odaadása, másrészt nem lehet benbe biztos, hogy te azt teljesen őszintén adod.
Menjen anyád terápiára! De neked sem ártana.
válasza:Küldtek már el pszichológushoz, de az is csak arra jó, hogy kibeszélje magát az ember. Legalább 6 nőnél jártam, ahova kénytelen voltam menni, de egyik sem mondott semmi hasznosat, amit kis tizenévesként ne tudtam volna már. Egyébként sincs rá most pénz, és igazából igényem se.
Anyámnak meg sem fordul a fejében a terápia. Sőt mi több, néhány hónapja is szó volt arról, hogy lehetőségekhez képest, valamikor el akarja kezdeni azt, hogy valami életvezetési tanácsadó nem tudom mi szeretne lenni. Nem vagyok ebben otthon, de valami életvezetési tanácsadó akármi a cél. Ami már majdnem megfelel a terapeutának.
Hatos: De, kapott visszajelzést. Apám nem akart neki beszólni, hogy hahó, mert tartott attól, azt a kevés gyerektartást se fogja küldeni. Valaki más, aki mondhatni második anyám lett, vagy első, a helyzetet nézve, úgy leoltotta neten, hogy mit gondol magáról, hogy igenis szükségem lenne rá, az életemben (mert anyám szerint nem kell az ő jelenléte nekem), és nagyon rosszul csinálja a dolgokat. Erre anyám tiltotta.
Mivel már nem vagyok vele rosszban, és túlzásba sem visszük... hát mondhatni elfér az életemben. Mindig amiatt sírtam és utálkoztam, hogy nincs. Mert kellett (volna). Most meg van, de annyira nincs meg az anyaszerep, hogy van is meg nincs is. Valami hülye érzésnél fogva, a tudat, hogy elméletileg van, jólesik... de közben nem teljesen. Eléggé maszlag. Az meg, hogy nyugtattam. Nem tudom, talán gyermeki ösztön, hogy rossz látni anyámat sírni.
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!