Van itt olyan, aki késői gyerek, akit 30 után vállaltak a szülei?

Szerencsés vagy, #30-as!

De azért ezt nem mondhatja el mindenki magáról. :( Hogy mást ne mondjak igazolásképpen, azért Top10-es legelhízottabb ország sem véletlenül vagyunk. Azért a társadalom 30%-át nem lehet csak a pocakos, apatestű 25+ éves férfiakra ráfogni. :( Innen pedig már csak lefelé van a lejtő az egészséget illetően!

@33 Neked a negyven éves gyereked még nem számítana felnőttnek, és segítségre lenne szüksége ezek szerint?

Az én szüleim 40 és 42 évesek voltak, amikor én születtem ötödik gyerekként, most 70 és 72. Én már azért későbbi gyereknek számítok,

de kb. 38 évesen még teljesen átlagos, hogy szülnek. Semmi különös nem volt, jól éreztem/érzem magam a családomban.

Egyébként nem tudom, nem akarok itt agymosottkodni, de talán ez nem fog sikerülni. Nekem valahogyan szúrja a szemem ez a téma... A kitolódott várható élettartam nem huzalozza át az életet. Nem kezdesz el később öregedni, ha 76 évesen halsz meg, mintha 50. Nem egyenesen arányosan fog eloszlani az a +25 év az életedben, hogy akkor 30 évesen érsz be felnőttnek biológiailag 18-22 helyett. Az utolsó harminc év 60-90 között már nem változik annyira sokban... A társadalmi életkora lehet, hogy 28 lesz egy 42 éves nőnek, de biológiailag ugyanúgy 42 marad. 42 éves petesejtekkel, stb... Szerintem felelőtlenség csak az adott pillanatot nézni, hogy milyen fitt nő vagy 38 évesen mondjuk, mert az elkövetkezendő minimum 20 évedet lekötöd a gyerekkel (feltéve, ha normálisan akarod felnevelni) és 58 évesen már nem biztos, hogy ilyen jól tartod majd magadat... A gyerek szempontjai pedig ilyenkor még fel sem merülnek. Tejfölösszájú vagyok ehhez, de inkább nem kap három havonta új Adidas sportcipőt “jólét” címén, minthogy ne tudjak majd futkározni és fogócskázni vele a kertben, játszótéren, stb. Nyilván az más, ha nem tudnád ellátni.... Fiatalon még sokkal jobban rá tudsz hangolódni a problémáira, nem felejtesz el egy kicsit gyerekszemmel látni a világot, közösen tanulhattok a világról.

Na mindegy, lehet szétszedni.🤷‍♀️

34-es nem ezt írtam. "Neked a negyven éves gyereked még nem számítana felnőttnek, és segítségre lenne szüksége ezek szerint?"

De szerintem attól hogy a gyerekem 40 éves, örülök hogy megélem vele a 41.szülinapját, lehet látom felnőni a unokáimat is akár. És ha nyugtat a tudat, hogy még ha akármi baja lenne, eltudna hozzám jönni, mert hiába negyven, ötven, nekem mindig a gyerekem maradna. Most aki azt mondja hogy fiam 40 vagy, hozzám többet ne gyere, nem segítek, felnőtt ember vagy, köpjön föl a levegőbe és álljon is alá.

A szomszédban a nénike ugyanúgy 72 éves mint mamám, az ő egy szem unokája most 3. éves, mindig ha kint van mikor mi is, odajön és elmondja hogy én nem irigylek tőled semmit Magda, csak azt hogy láttad a 6 unokádat felnőni, a legkisebb már 21, 2 dédunokád is született már, az egyik már 5.-es ráadásul. Látszik a nőn, hogy rendesen bánatos, hogy ebből kimaradt, ráadásul az alkesz férje mellett full magányos, mert a lánya félévente 1x ha eljön azzal az egyszem unokával.

37-es, nekem semmi közöm ahhoz más mikor szül, nekem ezek egyéni meglátások. Jól esett így felnőnöm, megosztottam a saját véleményemet, tapasztalataimat, ennyi.

És már megint nem érted amit írok. Én tényleg nem tudom, hogy most te direkt értetlenkedsz-e velem, de kezd kellemetlen lenni. Nyilván nem lehet tudni mit tartogat az élet, de mindig mindenki a legjobbra törekszik. Nekem családalapításban a jelenleg a legjobb opció azt jelenti, hogy a gyerekem életében minél tovább jelen legyek, minél több unokát, dédit láthassak, mert ez mind nagy öröm. Viszont nincs elkönyvelve, tudom, hogy így is lesz, de azért én törekszek rá, hogy így legyen, és örülök hogy a szüleimnek sikerült és így lett.

A #36-os válaszoló nagymamai mentalitását tanítani kellene!

A “mai (fiatalok:)) nagyszülők” sem a régiek. Büszkék arra, hogy nem kötelességük szeretni az unokáikat (nem a felnőtteket, hanem az ártatlan gyerekeket). Bezárják az ajtót a család előtt, hogy nem kell még heti 1x sem ilyen kolonc a nyakukba, mert addig sem tudnak önmegvalósítani. Aztán csodálkoznak, hogy az első balesetüknél a család bevágja őket az otthonba...