Mit tegyek, ha nem törődnek a beteg testvéremmel a szüleim?
Próbálom röviden megfogalmazni, de úgy érzem egy megoldhatatlan élethelyzetbe kerültem és nem tudok kimászni belőle. Gyakran gondolkodom azon, h itt már pszichiáter sem tud segiteni, teljesen tanácstalan vagyok.
Már javában felnőttem és valószínűleg a szüleim sosem foglalkoztak sem a testvéremmel, sem velem. A kötelező életben maradást megkaptuk, nem erről van szó. Viszont lelkileg sosem törődtek velünk, sosem érdeklődtek irántunk. Ha meséltünk valamiről érdektelenek voltak és hamar leszoktunk arról, hogy elmeséljük az életünk meghatározó pillanatait.
Ezen már túl vagyok, nem ez a probléma. Felnőttem, túllendültem, élem az életem vagyis élném, de;
A testvérem kamasz kora óta diabéteszes. Mivel sosem törődtek velünk sem a kialakulása előtt, sem utána a helyzet egyre rosszabbá vált. Tizes évei végére már mentőt kellett hívnom hozzá az alacsony vércukra miatt (a szüleim ekkor dolgoztak és nem foglalkoztak a problémával, sajnos én még nem fogtam fel akkor, hogy totál felelőtlenek). Ha most ugrunk tíz évet, olyan mintha a huszas évei végére nem változott volna semmi. Rosszul táplálkozik, teljesen befordult, depressziós, tartalmatlan az élete és olyan, mintha ez csak engem érdekelne. Már vele élek, de egyedül kevés vagyok hozzá. A szüleim külföldre költöztek. Évekig próbáltam rávenni őket, hogy költözzenek haza és segítsenek, oldjuk meg, zökkentsük ki, de szerintük ez nem probléma és felnőtt emberek vagyunk. Ezzel egyet tudok érteni részben, de itt én cipelem az ő felelősségüket. Ha csak 1-2 évet rászánták volna a testvéremre korábban, nem lenne ma probléma, de így félek egyedül hagyni őt. Testvérként mindent megteszek, de nevelni értelemszerűen nem tudom, pedig igyekszem, de évek óta kevés vagyok hozzá és elfáradtam. Nincs senkije csak én. Élném az életem, de félek, hogy az önzőségem miatt hamar elveszíteném. Nincs kényszer. Nem kényszerít senki erre, de rettegek attól, hogy ha magára hagyom.. egyszer csak meghal.
Beszéltem velük ezerszer, a szüleim a homokba dugják a fejüket, teljesen érdektelenek. A testvéremet kismilliószor kértem, hogy változtasson, segítek bármiben, csináljuk együtt, de nem kér belőle. Azt mondja menjek, költözzek el nyugodtan, éljem az életem. De hogy menjek amikor heti szinten rosszul van? Egyedül még depressziósabb lenne és enni sem enne rendesen. Mintha már félig feladta volna az életet. De mit tegyek, nem akarom elveszíteni, de közben haladnom kéne nekem is. Így is túl sok időm ment rá erre, már megesz a stressz a felelősség és amiatt, hogy nem tudom jól döntök-e, aludni sem tudok rendesen.
És komolyan Nem érzem magam túl aggódónak, csak a tapasztalat beszél belőlem.
Külföldre nem tud költözni, barátnője nincs, barátai alig vannak. Bezárkózott, elszigetelődött. Bárhová hívom nem vevő rá. Túl idős vagyok, hogy noszogassam. Vagyis szerinte és valóban nem akarok ráakaszkodni, de ezerszer végignéztem, ahogy komolyan leesik a vércukra és nem tudom elfogadni, hogy az önzőségem miatt meghaljon. Elég önzőek a szüleim, én nem akarok olyan lenni mint ők.
Hasonló tapasztalata van bárkinek?
válasza:Nezd, sem a diabetes, sem a depresszió nem halálos önmagában. Ne dramatizald, de persze nem is játék. Ha megnézed, rengeteg diabetes ember él teljes és minőségi életet, pld Erős Antónia is.
Kezelésre szorul mind a két dolog természetesen, de te nem tudsz rajta érdemben segíteni, ha ő nem akarja.
válasza: válasza:
válasza: válasza:Mindenki saját magáért felelős!
Megteszi mert mindig ott vagy a szarból kihúzni.
Egy olyan embert aki nem akar változtatni nem tudsz megváltani
Ezt kellene 1x és mindenkorra megértened!
Semmiféle felelősséggel nem tartozol sem szüleidért sem testvétedért csak is magadért.
Gondolkozz el mit szeretnél, mi a fontosabb? Saját életed, boldogságod egészséged, szeretnél saját családot? Vagy istápolni teljesen feleslegesen egy változtatni képtelen nem is akaró embert?
Az egyetlen értékelhetetlen komment:
21es
"..a diabetes.. nem halálos önmagában. Ne dramatizáld.."
- Jól kezelhető, de kezelés hiányában halálos! ha tartósan magas vagy tartósan alacsony a vércukor! Előbbinél Napok, utóbbinál Órák alatt. Pont az a bajom, h nem jól kezeli. Mértem már neki 0.9es vércukrot amire a mentős is csak pislogott. - Mondanom se kell, azonnal bevitték. Ha ilyenkor egyedül van, szerinted mi történik? Kipiheni magát és felkel? - Nem! Tömören: Besűrűsödik a vére, megáll a szíve. Valószínűleg a szüleim pont ilyen hülyeségben élnek, h nem halálos. Erős Antónia helyett javaslom írd be a keresőbe h
alacsony vércukor halál
meg se kell nyitnod az Első találat harmadik sora:
.."A súlyos hipoglikémia görcsöt, kómát vagy akár halált is okozhat."..
Sajnálom az ilyen kioktató, ultra hülyeség feldühít... egyáltalán nem segít.
Túldramatizálom. Az lehet, nem tudom, nyilván sokaknak még rosszabb, gyenge vagyok.. oké...de h önmagában nem halálos.. leszakad a fejem...
Máskülönben érdemi változás azóta sem történt. Pszichológushoz járok és arra azt hiszem jó, h kibeszélem magamból és egy kis időre megkönnyebbülök.. hát meglátjuk...
Viszont köszönöm a válaszokat, volt pár érdekes komment és válaszolnék is rájuk:
"Ha alacsony a vércukra nem mentő kell, hanem enni."
- Ha kicsit alacsony ez igaz köszi, de ha már eszméletlen h egyen? Te h szoktál?..
"Költözzenek haza? Minek? Szerinted tényleg az lenne a dolguk, hogy a tesódnak naponta enni adjanak, cukrot mérjenek?"
- Nem azt várom, h simogassák, csak h hassanak rá és zökkentsék ki. Az zavar, h csak engem érdekel mi lesz vele. Őket pedig nem. Nem a munka fáj, a gondoskodás, hanem az, h nem osztozunk benne, egyedül cipelem és érdektelenek. Amikor cukorbeteg lett (kb. 12
évesen) pár hónapra rá, már ugyanazt ette mint én, mert h szerintük az inzulin úgy is leviszi - nettó hülyeség. De akkor én 10 évesen elhittem, és a testvérem is.
"Felnőttek vagytok nem? Miért a szülőknek kéne megoldani a dolgaitokat?.."
- Igen felnőttek vagyunk, de nem felnőttként indult. Úgyhogy nem kell megoldaniuk, de fáj, h magunkra/magamra hagytak, pedig az ő döntésükből létezünk. Tehát szted normális, h abszolút nem érdekli őket, h mindkét gyerekük egészségügyileg és mentálisan, padlón van, csak azért mert felnőttek? 18 éves korukig még érdekli őket, de utána pukk már 18 éves és 1 napos vagy.. - " lehet megoldani, baj van?.. old meg!! Nekem nem kell a felelősség."
Na de mi van ha 18ig se érdekelte őket???
Csak egy kis fizikai segítséget szeretnék tőlük, nem megoldást, csak munkamegosztást, empátiát, időt.
"Persze ha szülő lenne bajban, már röpködnének a válaszok hogy hogy nematedógod, oldják meg..."
- Ez Nem igaz és Hidd el ez is aggaszt, h majd én maradok mindhármukra.
"Gondolkozz el mit szeretnél, mi a fontosabb? Saját életed, boldogságod egészséged, szeretnél saját családot? Vagy istápolni teljesen feleslegesen egy változtatni képtelen nem is akaró embert?"
- Ő is az életem része. Tudva azt, h ha magára hagyom lehet, h megölöm vele, nem olyan egyszerű jó döntést hozni. Gondolj bele de komolyan, h 30 éve ismersz valakit napi szinten és az első 17 év inkább jó volt, mint rossz. Majd látod leépülni, hanyatlani.. Te mit teszel? - Kösz most már elég volt belőled, addig jó volt amíg nem voltál bajban, most már ne húzd az időm.. - Szerintem próbálnád megoldani a dolgot és mindig bíznál benne, h nem tart sokáig sikerülni fog. De egyedül kevés időd van rá és nem javul a helyzet.. emiatt próbálsz több időt szerezni, elhanyagolni a sulit, munkát, teljes karrier váltás, saját időbeosztású állás stb. hogy legyen időd, segíthess rajta és kihúzd ebből.. De az sem elég. Később már időd lenne benne és úgy lennél vele, h ha ennyit kibírtál, ne add fel, lesz megoldás.. És itt tartok most!
Aztán lehet, h megoldás nem lesz, de ezt nehéz elfogadni és Tudni, hogy mikor Kell elfogadni. Kívülről valószínűleg jobban lehet látni és hiszek is a külső megfigyelőnek, de csak akkor, ha a betegséggel kapcsolatban mindennel tisztában van és mivel nincs más akivel ezt megoszthatnám, mert a szüleimet nem érdekli a barátaimnak pedig nem akarok állandóan panaszkodni.. feldobtam ide névtelenül.. és eljárok pszichológushoz.
Ez már az utolsó lehetőségem.. kifogytam... Megoldani akarom és lehet rámegy az életem, de szerintem most már ennyi mindenen túl, akkor is rámenne ha jönne a telefon, h "rossz hírünk van...".
22es
Nagyon sajnálom, belegondolni is rettenetes... :((
Valahol tudom h igazad/igazatok van.
Tudom azt, mindennek van határa és érzem, h talán több energiát teszek bele, mint amennyit érdemelne a helyzet, de most mit tegyek? A testvérem. Vele van a legtöbb emlékem, ő tanított járni... Jelenleg még több van a jó emlékekből. Születésem óta ott van. Hozzak meg könnyelműen egy döntést, mintha egy tárgyat dobnék el? Fáj látni, ahogy elveszik.. egyszerűen még nem vagyok kész elengedni.
Köszi h írtatok!
válasza:Kedves Kérdező:
nagyon fájdalmas volt olvasni ezeket és teljesen megértem, átérzem, hogy a laikus válaszok feldühítenek - teljesen jogosan.
Ha például közösségi oldalakon keresnél ilyen betegséggel élők csoportját, ott kérnél tanácsot e helyzetre, hátha lenne valakinek valami ötlete.
Ténylegesen az a nehézség, hogy ha valaki nem akarja a segítséget, akkor nem lehet segíteni neki, de hátha az e betegséggel élőknek lenne valami ötletük. Manapság is az a baj az emberek nagy részével, hogy tisztában sincsenek dolgokkal, nulla ismeretük van a diabéteszt illetően is, mint ahogy ezt szüleidnél tapasztaltad.
Bárcsak lenne nekem is valamilyen ötletem, de sajnos nincs.
Ha komolyanvenné a diétát és elkezdene egy e témában íródott szakkönyvet olvasni, hamar megszokná, valószínűleg pár hét alatt rutinná válna az egész.
válasza:A szüleid borzalmasak. Amit tudnotok kell hogy rohadtra nem vagytok egyedül ilyen szülőkkel sokan vannak megáldva. Amiket én tapasztaltam, ahogy tönkretették az exemet, ahogy rokonságban kórházba juttatták a gyereküket, ahogy a beteg gyereknek kölcsön adnak uzsorakamatra, ahogy az unoka megvan a saját gyereke már nem számít, kikészítik...Ahogy a legfontosabb hogy senki ne szóljon bele az ő dolgaiba, az hogy a gyereke meghal, tönkremegy, nem számít neki. Annyi az ilyen szülő megszámolni se tudom amennyi ilyet megismertem. Tesódvalószínű nem tudja ezt feldolgozni, mert nehéz, de higyjétek el simán sokkal rosszabb dolgokat is tehettek volna veletek, mert olyan szülők is vannak szép számmal akik vernek terrorizálna zsarolnak lelkileg zsarolnak. A tietek meg buta (nem tart diétát), felelőtlen, önző emberek. Olvass itt is sztorikat szülőkről, komolyan jót tesz ha az ember látja hogy oké történtek durva dolgok de legalább nem vert lilára vagy nem vitte el a házadat stb. Szerintem te tök jó ember vagy és értelmes is. Sajnálom hogy ez történt veletek, próbáljátok kihozni belőle a legtöbbet.
Cukorbeteges sztorit is ismerek az anya magára hagyta és ugyanígy nemtörődöm volt a cukorbeteg gyerekével végül elváltakl és apja felnevelte.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!