Mit tegyek, ha nem törődnek a beteg testvéremmel a szüleim?
Próbálom röviden megfogalmazni, de úgy érzem egy megoldhatatlan élethelyzetbe kerültem és nem tudok kimászni belőle. Gyakran gondolkodom azon, h itt már pszichiáter sem tud segiteni, teljesen tanácstalan vagyok.
Már javában felnőttem és valószínűleg a szüleim sosem foglalkoztak sem a testvéremmel, sem velem. A kötelező életben maradást megkaptuk, nem erről van szó. Viszont lelkileg sosem törődtek velünk, sosem érdeklődtek irántunk. Ha meséltünk valamiről érdektelenek voltak és hamar leszoktunk arról, hogy elmeséljük az életünk meghatározó pillanatait.
Ezen már túl vagyok, nem ez a probléma. Felnőttem, túllendültem, élem az életem vagyis élném, de;
A testvérem kamasz kora óta diabéteszes. Mivel sosem törődtek velünk sem a kialakulása előtt, sem utána a helyzet egyre rosszabbá vált. Tizes évei végére már mentőt kellett hívnom hozzá az alacsony vércukra miatt (a szüleim ekkor dolgoztak és nem foglalkoztak a problémával, sajnos én még nem fogtam fel akkor, hogy totál felelőtlenek). Ha most ugrunk tíz évet, olyan mintha a huszas évei végére nem változott volna semmi. Rosszul táplálkozik, teljesen befordult, depressziós, tartalmatlan az élete és olyan, mintha ez csak engem érdekelne. Már vele élek, de egyedül kevés vagyok hozzá. A szüleim külföldre költöztek. Évekig próbáltam rávenni őket, hogy költözzenek haza és segítsenek, oldjuk meg, zökkentsük ki, de szerintük ez nem probléma és felnőtt emberek vagyunk. Ezzel egyet tudok érteni részben, de itt én cipelem az ő felelősségüket. Ha csak 1-2 évet rászánták volna a testvéremre korábban, nem lenne ma probléma, de így félek egyedül hagyni őt. Testvérként mindent megteszek, de nevelni értelemszerűen nem tudom, pedig igyekszem, de évek óta kevés vagyok hozzá és elfáradtam. Nincs senkije csak én. Élném az életem, de félek, hogy az önzőségem miatt hamar elveszíteném. Nincs kényszer. Nem kényszerít senki erre, de rettegek attól, hogy ha magára hagyom.. egyszer csak meghal.
Beszéltem velük ezerszer, a szüleim a homokba dugják a fejüket, teljesen érdektelenek. A testvéremet kismilliószor kértem, hogy változtasson, segítek bármiben, csináljuk együtt, de nem kér belőle. Azt mondja menjek, költözzek el nyugodtan, éljem az életem. De hogy menjek amikor heti szinten rosszul van? Egyedül még depressziósabb lenne és enni sem enne rendesen. Mintha már félig feladta volna az életet. De mit tegyek, nem akarom elveszíteni, de közben haladnom kéne nekem is. Így is túl sok időm ment rá erre, már megesz a stressz a felelősség és amiatt, hogy nem tudom jól döntök-e, aludni sem tudok rendesen.
És komolyan Nem érzem magam túl aggódónak, csak a tapasztalat beszél belőlem.
Külföldre nem tud költözni, barátnője nincs, barátai alig vannak. Bezárkózott, elszigetelődött. Bárhová hívom nem vevő rá. Túl idős vagyok, hogy noszogassam. Vagyis szerinte és valóban nem akarok ráakaszkodni, de ezerszer végignéztem, ahogy komolyan leesik a vércukra és nem tudom elfogadni, hogy az önzőségem miatt meghaljon. Elég önzőek a szüleim, én nem akarok olyan lenni mint ők.
Hasonló tapasztalata van bárkinek?
Inzulinos igen. Sajnos 15 éve benne vagyok a témában.
Tudom, mit ehet és mire kell figyelni, de nem tudom rákényszeríteni. Ő pedig teljesen fásult, kedvtelen, szomorú. Megcsinálok neki, amikor csak tudok mindent, bármit. Ha tudnám, hogy segít rajta és haladunk, még évekig szívesen főznék rá és méregetném a szénhidrát mennyiséget. De nem tudok enni helyette, ő pedig teljesen rendszertelenül, rosszul eszik, alszik. Nem méri a cukrát sem elégszer. A 3 havi átlag HbA1C általában rendben van, de a cukra szerintem olyan, mint egy sinus görbe, megszámolni sem tudom hányszor láttam 1es vércukorral magatehetetlenül, eszméletlenül. Nem akar meghalni, de mi van ha ilyenkor egyedül van?
Jogos, hogy nem nekem kéne gondoznom, de mit tegyek? Pszichiátria? Szerinted ennyi, hogy szólok a háziorvosnak?
Azt vettem észre, ha nagyon erőltetem csak rosszabb lesz a helyzet, mert már idegesítővé válok. Próbálok objektív lenni és folyamatosan önkritikát gyakorolni, hogy ne legyek túl sok. De jó lenne ha önállóan, motiváltan élne, mert a munka mellett, valóban nagyon kimerítő figyelni rá. Tényleg milliószor beszéltem már erről vele. Tudja a következményeket és a szövődményeket, pont emiatt próbálja alacsonyan tartani, túl alacsonyan az egyébként rossz étkezéséhez. Sajnos nem ostoba, hanem depressziós. Sosem volt igazi családja és ő nehezebben viseli ezt, de annyi esze és lélekjelenléte van, hogy ne tudják benntartani a pszichiátrián.
Nem mellesleg szeretném, ha boldog lenne. De nem mondom, hogy hülyeséget írtál, csak nincs elég rálátásod, de érdekes válasz volt.
Közöld vele, hogy nagy valószínűséggel cukorbetegségének kezeletlensége miatt fáradt, fásult, energiátlan, ha jobbat szeretne, változtasson, mert baj lehet, hamarabb, mint gondolná.
Lehet hogy ha egyáltalán nem képes semmit változtatni, egy idő után tovább lenne érdemes lépned, nem áldozhatod fel életedet ezért, nulla párkapcsolattal stb.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!