Mit tegyek, ha nem törődnek a beteg testvéremmel a szüleim?

Próbálom röviden megfogalmazni, de úgy érzem egy megoldhatatlan élethelyzetbe kerültem és nem tudok kimászni belőle. Gyakran gondolkodom azon, h itt már pszichiáter sem tud segiteni, teljesen tanácstalan vagyok.

Már javában felnőttem és valószínűleg a szüleim sosem foglalkoztak sem a testvéremmel, sem velem. A kötelező életben maradást megkaptuk, nem erről van szó. Viszont lelkileg sosem törődtek velünk, sosem érdeklődtek irántunk. Ha meséltünk valamiről érdektelenek voltak és hamar leszoktunk arról, hogy elmeséljük az életünk meghatározó pillanatait.

Ezen már túl vagyok, nem ez a probléma. Felnőttem, túllendültem, élem az életem vagyis élném, de;

A testvérem kamasz kora óta diabéteszes. Mivel sosem törődtek velünk sem a kialakulása előtt, sem utána a helyzet egyre rosszabbá vált. Tizes évei végére már mentőt kellett hívnom hozzá az alacsony vércukra miatt (a szüleim ekkor dolgoztak és nem foglalkoztak a problémával, sajnos én még nem fogtam fel akkor, hogy totál felelőtlenek). Ha most ugrunk tíz évet, olyan mintha a huszas évei végére nem változott volna semmi. Rosszul táplálkozik, teljesen befordult, depressziós, tartalmatlan az élete és olyan, mintha ez csak engem érdekelne. Már vele élek, de egyedül kevés vagyok hozzá. A szüleim külföldre költöztek. Évekig próbáltam rávenni őket, hogy költözzenek haza és segítsenek, oldjuk meg, zökkentsük ki, de szerintük ez nem probléma és felnőtt emberek vagyunk. Ezzel egyet tudok érteni részben, de itt én cipelem az ő felelősségüket. Ha csak 1-2 évet rászánták volna a testvéremre korábban, nem lenne ma probléma, de így félek egyedül hagyni őt. Testvérként mindent megteszek, de nevelni értelemszerűen nem tudom, pedig igyekszem, de évek óta kevés vagyok hozzá és elfáradtam. Nincs senkije csak én. Élném az életem, de félek, hogy az önzőségem miatt hamar elveszíteném. Nincs kényszer. Nem kényszerít senki erre, de rettegek attól, hogy ha magára hagyom.. egyszer csak meghal.

Beszéltem velük ezerszer, a szüleim a homokba dugják a fejüket, teljesen érdektelenek. A testvéremet kismilliószor kértem, hogy változtasson, segítek bármiben, csináljuk együtt, de nem kér belőle. Azt mondja menjek, költözzek el nyugodtan, éljem az életem. De hogy menjek amikor heti szinten rosszul van? Egyedül még depressziósabb lenne és enni sem enne rendesen. Mintha már félig feladta volna az életet. De mit tegyek, nem akarom elveszíteni, de közben haladnom kéne nekem is. Így is túl sok időm ment rá erre, már megesz a stressz a felelősség és amiatt, hogy nem tudom jól döntök-e, aludni sem tudok rendesen.

És komolyan Nem érzem magam túl aggódónak, csak a tapasztalat beszél belőlem.

Külföldre nem tud költözni, barátnője nincs, barátai alig vannak. Bezárkózott, elszigetelődött. Bárhová hívom nem vevő rá. Túl idős vagyok, hogy noszogassam. Vagyis szerinte és valóban nem akarok ráakaszkodni, de ezerszer végignéztem, ahogy komolyan leesik a vércukra és nem tudom elfogadni, hogy az önzőségem miatt meghaljon. Elég önzőek a szüleim, én nem akarok olyan lenni mint ők.

Hasonló tapasztalata van bárkinek?