Most akkor normális vagy nem normális?

#9, és akkor az a megoldás, hogy a felnőtt ember elhányja a kapát-kaszát, és 28 e forint ápolási segélyért otthon marad..? és ha nem lesz neki visszaút a munka világába? a kora vagy a saját egészségi állapota miatt? vagy mert - mint jelen estben is - tombol a munkanélküliség?

vagy a másik oldal nem számít?

Ez az apolas pontosan mit takar? 24 oras felugyelet, pelenkazas, agyban mosdatas stb?

Elgondolkodtato kerdest vetettel fel...

A szuleimet ismerve, biztosan nem engednek, hogy en felaldozzam az eletem ertuk. Mig mindenki epiti az eletet, csaladot alapit, addig en pelenkazzak? Aztan 50 evesen azon kapod magad, hogy tok egyedul vagy, neked mar (ha szeretned) nem lesz aki segit...

Ugyanakkor a szulokrol van szo, akik valoszinuleg szinten sokat aldoztak a fiukra, ha o ilyen felaldozo lett ertuk.

En kulon koltoznek- hacsak nem olyan nagy a haz, hogy kulon lakreszt lehessen kialakitani- dolgoznek es fogadnek mellejuk egy apolot, illetve inteznem a heti bevasarlast, szamlakat. Az apolo nem olcso mulatsag es nyilvan a kettejuk nyugdijat majdnem el is viszi, de akkor is! Inkabb elem az eletem es segitek amennyire tudok.

En nem jonnek ossze ilyen ferfival, hiszen nem tudnek vele kialakitani egy kozos eletet. Ha pedig megis, es osszekoltoznenk, par honap alatt- olyan sulyos depresszioba esnek, hogy engem is apolnia kell majd.

Osszegezve: le a kalappal, hogy ilyen onfelaldozo, de igy nem fer bele neki egy kapcsolat.

Eléggé szituációfüggő.

Párom is a szüleivel lakott, mikor összejöttünk, egy nagy családi házban. Sosem éreztem önállótlannak vagy gyereknek. Dolgozott, a ház körül meg csinálta a ráeső részt. Aki nagy kertes házban lakik, az tudja, hogy ott mindig van munka és sok olyan, amit az idős szülei már nem tudtak megcsinálni.

Aztán romlott a szülei állapota, ezért párom ápolta őket.

De sokminden függ attól, hogy egész pontosan mi a szülők betegsége, vagy pl. mennyire várja el a szülő, hogy kiszolgálja a gyereke. Hogy egyébként a szülő-gyerek kapcsolat normális, felnőtthöz méltó-e, vagy még anyuci pici fia.

Engem úgy neveltek és ezt láttam itthon, hogy a beteg, idős hozzátartozó nem teher, nem egy fölösleges valaki, hanem a mi feladatunk megcsinálni az ápolásakor, amit tudunk. Nyilván lehet olyan helyzet vagy betegség, amihez speciális segítség kell.

De alapvetően szülőkkel lakás számomra olyankor nem taszító, ha többgenerációs családi házban laknak. Családunkban is így volt, apám is a szüleinél lakott, anyukám költözött ide. De ha egy másfél szobásban, és semmi igényt nem mutat arra, hogy kitörjön ebből, mert így kényelmes, az valóban nem egy kecsegtető jövőkép.

Engem nagyon zavarna, ha nem tudnánk felmenni a másik lakására anélkül, hogy közben az egész családdal is potenciálisan szembetalálkozna az ember. Nemcsak szex esetében, hanem akár egy beszélgetés kapcsán is kifejezetten feszélyezne, hogy nincs privát szféra, mert nyilván, ha valaki nem egyedül lakik, akkor alkalmazkodni kell. Én felnőtt, önálló emberként nem kívánnék tinédzser szintre visszasüllyedni, ami elkerülhetelen, hacsak nem egy kétgenerációs házról van szó, vagy olyan épületkomplexumról, amit tul. képp a közös udvar tart össze. Én ilyen vagyok.

Mondjuk, ez a z ápolás dolog is érdekes, mert sokan ezt a szót hazsnálják arra is, hogy otthon héderelnek, és a szülők meg szimplán idősebbek, éy nyilván segítenek olyasmiben, ami nekik egyedül nem megy. Aki ténylegesen ápol, nos, az meg annyiban nem komolyanvehető, hogy az ilyen embernek nincs önálló élete, és ezesetben a társkeresés inkább társápoló keresés. Szintén felejtős.A magam életét élném, nem másét.