Mit tegyek, ha nem bírom azt a közeget és azokat az embereket, ahol élek, mert élhetetlen, és folytonos idegesség és egyéb problémák társulnak hozzá? Anyámról van szó, mert nem normális.

Élhetetlen környezetben élek, és nem a ház állapotáról van szó, mert minden rendben van a házzal. Megpróbálom megfogalmazni röviden, mit érzek, mit gondolok, mi lehet a probléma, mitől lenne SZERINTEM jobb. Már most látom, hogy hosszú lesz, de próbálom rövidebben megfogalmazni.

Anyám nem normális, és úgy érzem, hogy már én sem vagyok az, és kezdem úgy érezni, olyan vagyok, mint ő, vagy legalábbis olyanná kezdek már most 16 évesen válni, amit nem akarok.

Nagyanyámnak anyám csak egy besikerült gyerek volt, nem is akarta, így folyton egrecíroztatta anyámat, mert nagyanyám ha fogalmazhatok úgy idegbeteg volt. Neki sose nem volt jó semmi sehol, nyilvánosan jelenetet rendezett, nem zavarta, hogy mások is hallják. Ilyen lett anyám is. Egrecíroztat mindenkit, mindenkit beszabályoz, nyilvánosan jelenetet rendez mindenhol, nem tudja modorálni magát sehol. Régebben 6-7 éves koromban apám verte anyámat, mert apám sokat ivott, amikor öngyilkosok lettek a nagyszüleim (apám részéről). Napi szinten láttam, hogy veri apám anyámat, vagy hogy verekszenek. Sokszor álmodtam ezzel kiskoromban emlékszem. Nagy ritkán apám engem is megvert, de tényleg ritka volt az ilyen eset. Aztán apám letette az alkoholt, talált egy normális munkahelyet, és fordult a kocka. Most már anyám üti apámat, de ez is "csak" ritkán. Mások előtt lealázza apámat, van, hogy leköpi vagy odasóz egyet neki. Folyton egrecíroztatja apámat, apám is ki van már idegileg. Nem hagy senkinek egy perc nyugtot sem, már hiába mondom neki, hogy "Oké, igazad van.", az sem segít, mert csak mondja és mondja és mondja a magáét. Nekem egy évben max 3x ideüt, mert van, hogy nem bírom tovább, amit apámmal vagy az öcsémmel csinál. Ilyenkor általában ideüt. Nem bírom ezt már. Nem is akarom. Apám a nőverő baromból mostanra egy papucs gaci lett, bár nem tudom, melyik a jobb. Mondtam neki, hogy mi ketten (apám es én) hagyjuk itt anyámat meg az öcsémet, aki amúgy is nyal az anyjának, de nem akarja elhagyni anyámat isten tudja miért. Talán olyan felfogása van, hogy a válás szégyen, mert egyszer beszéltünk már róla, azóta mindig kitér a válaszadástól. Nem bírom anyámat, nem bírom, a pofáját, az egész lényét. Gyűlölöm! Undorodom tőle, amikor tudom, hogy másnap dolgozni fog, és nem lesz itthon, akkor kevesebbszer kelek fel éjjel, nyugisabb vagyok.

Nem tudom, hogy jól használom-e ezt a szót, de hangulatembernek mondanám anyámat, mert van, hogy egyik percben idegbeteg, másik percben nyugodt és kedves. És ez az, ami miatt akkor se tudok hozzá normálisabban viszonyulni, amikor kedves. Sose kér bocsánatot semmiért sem. Úgy tesz, mintha meg sem történt volna, de ha őt éri vélt vagy valós sérelem, akkor már minden baja van.

Kezdem magamon észrevenni, hogy olyan idegbeteg, idegesítő kis korcs leszek, mint ő. És vannak egyéb tüneteim, ha ezeket tüneteknek lehet nevezni. Mióta elköltöztünk 12 éves koromban a szülővárosomtól, azóta nincs egy normális emberi kapcsolatom se. Párkapcsolatról nem is beszélek már, mert nincs. Nem tudok kialakítani senkivel semmilyen kapcsolatot, folyton cikis helyzetekbe kerülök. Ideges leszek, ha megölelnek, vagy megszeretgetnek, ingerültté válok. Olyankor összeszorítom a fogam, és úgy kiabálok. Nem egyszer észrevettem már, hogy ilyenkor hevesebben ver a szívem, és gyorsabban veszem a levegőt. 6-7 éves koromtól hullik a hajam, de semmilyen szervi bajom, vagy vitaminhiányom nincs. Az orvos is megmondta 8 éves koromban, hogy ez lelki bajra utalnak, mert nincs semmilyen testi problémám. (Nem kopaszodok, csak hullik a hajam marokszámra. Csodálkozok is, hogy még van hajam.) És kaparom az ujjam a köröm mellett. Van, hogy olyan szinten kikaparom, hogy vérzik. Most nem olyan csúnya, de küldök képet, hogy milyen.

Szerintem az lenne a legjobb, ha elköltöznék vagy 500 km-re, és vissza se néznék, csak amikor temetik őket, vagy még akkor se. Utálom mindhármójukat. De nem tudok még hosszú ideig elköltözni, mivel egy olyan semmis iskolába irattk be egy olyan semmis szakra, amivel nem lehet nagyon pénzt keresni. Diákmunka meg nem fizet jól, és innentől számolva még olyan 7-8-9 vagy több év, mire mindennek megkeresem az árát, mert van olyan köcsög anyám, hogy semmit nem enged majd innen, hogy elvigyek. De ha engedné is, akkor se fogadnám szívesen, mivel így is úgy is rám kiabálná, hogy az ő edényeiben főzök, meg az ő tányérjaiból zabálok. És nem tudom, hogy fogom kibírni ezt a sok évet, mert már most nem bírom és most olyan idegbeteg ember vagyok, mint ő.

Gondolom jönni fognak a "Menj el pszichológushoz" kezdetű szövegek, meg a "Segíts anyádnak és beszélgess vele" kezdetű szövegek, de nem szeretném. Nem szeretnék pszichológusnál járni, mert nincs rá pénzem, és úgy hiszem, hogy mindenki saját maga orvosa, egyedül kell ezen túllendülnöm majd, miután elköltöztem, lehet felkeresek egyet, de lehet nekem pszichiáter kellene. És nem akarok anyámnak segíteni, utálom és rühellem, el lett csaszve a gyerekkora neki is, oké, de az enyém és az öcsémé is, no meg apámé. Apám se bűntelen, de próbált változni.

Mit kellene tennem? Milyen megoldások vannak? Intézetbe nem szeretnék kerülni. Ameddig baja van az embernek a környezetével vagy az ott élő emberekkel, addig nem tudok gyógyulni.