Végtelenül haragszom a szüleimre, hogy nem tanulhattam nappalin, nem adatott meg. El fog egyszer múlni?

sajnos vannak emberek(nagyon sok) akiknek nem kellenne szülni/gyereket csinálni...egyszerűen nem alkalmasak rá, amúgy is túlvagyunk népesedve. Ma már nem kötelező a gyerek a trónörökös, mint 50-100-150éve. Aki karriert akar csinálja, aki bulizni, pasizni örök életére csinálja. Soka

szimplán alkalmatlanok egzisztenciálisan vagy pszichésen! A kérdező szülei is ilyenek. A másik kommentelő szülei is ilyenek...szégyen! Ilyen traumákat nem lehet feldolgozni.

17-nek:

Nincs olyan ok, amiert egy gyereket igy hatra lehet hagyni!

Olvastam valami cikket egy pszichologustol, hogy meg kell erteni a szuleink multjat es igy motivaciojat ahhoz, hogy meg tudjunk bocsajtani nekik es utana minden rendben lesz.

En tudom anyam multjat. Igen, voltak benne nehezsegek es mondja is mindig.

De ez nem menti fel azalol, hogy a gyerekeit a hatterbe helyezte finoman szolva egy idegen f@x miatt.

En igenis haragszom ra emiatt.

Nem emeszt fel.

De ha szobakerul akkor odamondom neki.

Szerintem sose kert meg bocsanatot, hanem mindig szabadkozott eddig.

Egyszer ugy szeretnek egy igazi istenes mely bocsatkerest hallani tole meg apamtol is.

De apam is csak elnemul, amikor megmondom neki hogy mennyire faj, hogy a 40000-es gyerektartast nem volt kepes fizetni, mikozben ott kaptak a gyerekek sokmindent, es apamnak csak el kellett volna mennie dolgozni, de meg arra is keptelen volt, mert o nem dolgozik masnak - es ugy tunik meg a gyerekeiert se volt hajlando ezt megtenni.

En ezeket nyiltan es nem ordibalva, hanem teljesen normalis hangnemben elmondom nekik.

Igazabol egy ido utan kulfoldre koltoztem, de nem reg apammal felvettuk a kapcsolatot. Par evig neten se volt semmi. Elotte utana formalis Boldog Szulinapot stb.

Anyam meg komplikaltabb.

De en ugy latom jobb igy, hogy normalis hangnemben elmondom nekik nekem ezek a dolgok hogy estek, mint az hogy meg parezer kilometerrel arrebb koltozom es nevet is valtoztatok az eredeti terv szerint...

Anyámék elváltak, amikor 12 voltam, apám lejtmenetben kapuzárás miatt, anyám elkeseredésében ivott.

Apám elherdált mindent, 13 éves koromtól a mai napig (40 vagyok) kb egyben ha 2 évet dolgozott. Soha nem adott gyerektartást. 18 évesen amikor kikerültem a középsuliból rögtön dolgozni kezdtem, napi 12 órában, mellette fősulit kezdtem, hazaadtam valamennyit és külön is segítettem anyukámnak. Az öcsém 6 év alatt fejezte be nappalin a műegyetemet, ami kocsmázással telt. Én anyuval laktam egy szobában, hajnalban keltem későn jöttem, a tesómnak volt saját szobája. Közben egy elég jó pozícióba kerültem, feltornáztam magam, boldog vagyok, hogy mind a főiskolát, mind a karrieremet saját magamnak köszönhetem. Sosem voltam nappalis, el sem tudom képzelni, hogy mit lehet úgy élni :) kell az önállóság, saját pénz, felelősség, tervek. Lébecolni 4-5 évig?... Te is inkább legyél erre büszke és mutassd meg, hogy mit tudsz.

:D :D

Érdekes... A 7-es válaszomban kb. ezt írtam (meg azt, hogy engedje el a haragot, mert azzal semmire nem megy, csak magát rombolja), amit 26-os, mégis jó alaposan le lettem húzva.

Csak egyszer megérteném a Gyakoris közönség "működését" :D :D

Más körülmények, de hasonlóan magamra hagyatott helyzetbe kerültem, szintén továbbtanultam volna, szintén esélytelen volt, szintén szülő tett kényszerpályára. Sokáig haragudtam. Most 43 vagyok, egy ideje "mindegy már".

Amit elértem, rajtam múlt, de nagyon sokkal nehezebb volt, mint a környezetemben a kortársaimnak. Sokáig tartott, amíg konkrétan azon dolgoztam, hogy önerőből behozzam az oktatás hiányát, megteremtsem a megélhetést és mellette még a fejlődési lehetőségeket, és közben láttam, hogy kb. azonos anyagi hátterű ismerős családoknál mennyi szülői (érzelmi és anyagi) támogatást kaptak a kortársaim - brutális volt a kontraszt, sokszor és sokáig kellett napi szinten szembesülni vele, mennyire szarba se vettek otthon, mennyire más a normális család. Egyetemre "járni" heti 80 óra mellett szintén nem volt vicces, de ez volt a módja, megcsináltam.

Amit nem lehetett önerőből behozni, hogy kimaradt az a pár "gondtalan" egyetemista év, hogy nemcsak szép emlékeim, de abból az időszakból származó kapcsolataim sincsenek. Gondolhatod, hogy 18 évesen nálam sokkal idősebb és velem azonos képzettségű (érettségi) emberekkel lettem körülvéve, egyetemistává vált osztálytársaimmal , ismerőseimmel nem maradt közös téma, elég pocsék dolog volt. Amikor meg már elkezdtem tanulni is a rengeteg munka mellett, végképp alig tudtam új barátokat szerezni, nagyon beszűkült a magánélet lehetősége, kitöltötte a továbbtanulás. Szóval hosszú távon érintette az emberi kapcsolatokat, mire azok közé kerültem a szakmámban, akikkel nem jártam együtt egyetemre, nagyon sok idő telt el azzal, hogy felküzdjem magam.

Biztos lehet ennél ügyesebben / kevesebb veszteséggel is kijönni ebből, csak azt mondom, rám így hatott, nekem így és ilyen áron sikerült.