Az önbizalomhiány a szülőknek is köszönhető?

Suliban ha 4-est vittem haza anyám mindig kérdőre vont, hogy miért nem 5-ös,ha 5-ös lett akkor az volt a baj, hogy miért nem csillagos 5-ös vagy, hogy miért nem lett enyém a legjobb az évfolyamból. Ezek valahogy még a tanulástól is elvették a kedvem. Meg persze az élet más területein is szerettem volna bármit akkor az tuti, hogy hülyeség, fölösleges. Bezzeg a kolléganői gyerekei amit csinálnak az a tuti, csináljam én is azt, mert, hogy ők is milyen ügyesek benne.

Én elhiszem amúgy, hogy azért csinálja, hogy nekem jobb legyen és többre vigyem az életben mint ő vagy apám, de ezzel pont az ellenkezőjét érte el. Nem merek továbblépni mert félek, hogy rábaszok vele és akkor is támogatás helyett jön "én megmondtam" duma. Gondolom ebből fakad az is, hogy nem merek lányokkal se ismerkedni, kezdeményezni.

Sok sikerélmény se ért az életben. És lassan 30 leszek. Szóval ez így elég szívás. Pedig pszichológusnál is voltam pár éve.

A szülő akkor árt a legtöbbet a gyermekének, ha azt mondja, hogy semmihez sem ért, nem viszi majd semmire sem az életben, nem elégszik meg azzal a teljesítménnyel, amit éppen elért, hanem nagyobbat vár el tőle (pl. a 11. válaszoló esete).

Épp ellenkezőleg: meg kell dicsérni, ha valamit megcsinált, elért, teljesített. Ezzel önbizalmat önt a gyermekébe.

Kedves Szülők és leendő Szülők, akik olvassátok soraimat, soha ne akarjatok a gyereketekből kihozni a maximumot. Ha benne rejtőzik, akkor biztosan előjön előbb vagy utóbb! Ne mondjátok neki sosem, hogy életképtelen! Ezzel a jószándékotokat (jóakaratotokat remélve) mutatva épp

az ellenkezőjét éritek el. Példa rá itt a GyK-en az a sok fiatal panaszkodó, akinek a szülei így viselkedtek, ő pedig egész életére bátortalan lett és mindig arra vár, hogy más irányítsa őt, mert önmaga képtelen lépni előre.

Ffi/79.

Csak a szülő tehet róla. Nálunk engem úgy neveltek, hogy kb. szarra se leszek jó. Hugomat (ő a kedvenc gyerek) úgy nevelték, hogy kicsinálná meg, ha nem te. (Tehát totál ellentéte annak, ahogy engem treníroztak).

Ő felső vezető lett, én meg egy lúzer (ugyanolyan végzettséggel). A lúzert persze nem úgy értem, hogy kulimunkát végzek, hanem én vagyok az eminenske, aki a háttérben teljesít, hibátlan munkát ad ki a kezéből, és még mindig én kételkedek magamban, hogy elég jó vagyok-e.

Miközben hugom brillíroz, minden cégnél a felsőbb körökben van, és soha, de SOHA nem kételkedik magában, a tudásában.

(N/48)

Kedves Ismeretlen!

Köszönöm a soraid, jól esik a hozzáállásod.

Viszonzásul elküldöm annak a versnek a teljes szövegét, amit 9-ik válaszolóként (17:58 órakor) említettem. Bizonyára ezt még jobban megsiratod, mert én már sokszor olvastam, mégis el-elérzékenyülök, ha olvasom. Amikor a fiainkat neveltük, a verset még nem olvastam, de ennek értelmében neveltük őket. Büszkék vagyunk mindkettőre, már gyermekeik is vannak, 30 év körüliek. Ugyanígy nevelődtek.

Íme a vers, kívánok szép napokat, jó éjszakát!

Aranyosi Ervin: Tanácsok szülőknek

Dicsérd meg gyermeked, legyél büszke rája,

mert mikor így teszel, az őt inspirálja!

Nagyon fontos neki, ha te hiszel benne,

nélküled elárvult és hitetlen lenne!

Bátorítsd, adj erőt, légy a hátterében,

tudja, számíthat rád, mikor megkér szépen!

Ne korhold, ne bántsd meg érzékeny szép lelkét,

bosszúsággal sose vond el a figyelmét.

Mutass neki példát, légy a példaképe,

s figyeld, hogy utána a nyomodba lép-e.

Pátyolgasd az álmát, hadd váltsa valóra,

s ne az álmaidról szóljon minden óra!

Ne teneked kelljen szépen megfelelni,

engedd őt a saját ösvényére lelni!

Nem arra született, hogy helyetted éljen,

hanem, hogy egy saját világot reméljen!

Tedd hát jó szülőként azt, ami dolgod,

engedd, hogy hadd legyen felhőtlen és boldog!

Szeretetet adj át, s engedd, hogy vezesse,

hagyd, hogy saját útját szabadon keresse!

Nem azért született, mert adósod neked,

s nem a tulajdonod a saját gyermeked!

Azért jött, hogy saját életét megélje,

boldogságát, jussát elvárja, remélje!

A te dolgod inkább, hogy tanítsd a jóra:

sok-sok emberségre, támogató szóra!

Tudjon felelősen magáért kiállni,

mutasd meg, amit tudsz, hogyan kell csinálni!

Sose kösd rabláncra büszkén szálló lelkét,

légy a fényszórója, irányítsd figyelmét!

Tanulj te is vele, néha tanulj tőle,

s engedd, hadd szaladjon időnként előre.

Vigyázz, ne add tovább szüleid hibáit,

ami neked is fájt, neki sem hiányzik.

Keress más megoldást válassz könnyebb utat,

olyat, melyet szíved szeretettel mutat!

Arra reagálnék, amit más válaszolók a különböző önbizalmú testvérekről írtak. Ugyanazok a szülők nem biztos, hogy egyformán nevelnek, még akkor sem, ha kívülállók számára láthatatlan a különbség.

A nővérem és én teljesen mások vagyunk, pedig külsőre hasonlítunk. A nővérem tele van önbizalommal, úgy gondolja, baromi jó nő, és akit akar, megkapja. Igaza is van.

Én sokszor úgy érzem, legjobb esetben is láthatatlan vagyok, de időnként egyenesen "bénácska" kategória. Nem is döglenek utánam különösebben, és így felnőttként már tudom, hogy nem a külsőm tehet róla, hanem az önbizalomhiányom és az ebből fakadó kisugárzásom, viselkedésem. Általában véve is tartok kicsit az emberek véleményétől, gátlásos, visszahúzódó vagyok. Sosem éreztem magam elég jónak.

Anyánk alapvetően jó anya, csak tökéletlen, mint minden ember. Szeret minket, nem akart bántani, és gyakorlatilag nem is bántalmazott soha, nem vert, nem sértegetett. (Apát hagyjuk, klasszikus "a gyerek a nő dolga, én kimegyek szerelni" típusú háttérapa volt, nem sok vizet zavart). Nem történt semmi drámai, az apró dolgok mégis más irányba sodortak engem.

Szóval nálunk az volt, hogy a nővéremmel sokkal többet foglalkozott anya, ennek nővérem számára megvolt a jó és rossz oldala egyaránt. Vele együtt tanult, mert a nővérem nem volt jó tanuló. De ilyenkor könnyen ideges lett, és sokszor kiabált vele ("nem igaz, hogy nem tudod!"). Neki foglalkozott a problémáival, mert neki voltak (kisebb iskolai problémák, konfliktusok más gyerekekkel). Ugyanakkor vele voltak anya-lánya beszélgetései is, órákig trécseltek a konyhában, anya bement a szobájába dumálgatni.

Velem nem tanult együtt anya, mert nem kellett, megoldottam egyedül is, kezdettől kitűnő voltam. Nem volt baj velem a suliban sem, így megúsztam a kiabálást, méltatlankodást. De nem voltak beszélgetések, dicséret sem. Egyszerűen semmi. Anya mintha félig-meddig idegen lett volna, csak praktikus okokból szólt hozzám, csak kurtán válaszolt, ha kérdeztem. Nem érdeklődött a magánéletemről, a barátaimról, az érzéseimről. Nem az hiányzott, hogy kotnyeleskedjen, de annyira távoltartotta magát tőlem, hogy azzal már átesett a ló túloldalára.

És mit gondol egy gyerek, vajon miért van az, hogy csak ennyi figyelem, törődés, érdeklődés jut neki? Hát azt, hogy azért, mert csak ennyire érdemes. Valamiért nem vagyok jó anyámnak, valamiért nem szeret, biztos kolonc vagyok a nyakán. Biztos valami baj van velem. Szerethetetlen vagyok. Irigykedve néztem, mikor bement a nővéremhez beszélgetni, én mégsem mertem odamenni hozzá, mert én biztos csak zavarnám, idegesíteném, amit én mondanék, az biztos hülyeség, ami senkit sem érdekel. Hiszen hozzám nem akar jönni, én nem vagyok neki érdekes, ha én mondok valamit, gyorsan lezárja a beszélgetést.

Néha elmosolygott rajtam, mikor bénáztam valamivel (rossz menetrendet néztem, ciki helyzetbe kerültem és hasonlók), azt mondta, milyen jellemző rám, meg elvarázsolt vagyok. Ez az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy mondott rólam. Ártatlannak tűnő semmiség. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy milyen rosszul esik, és hogy úgy érzem, számára csak egy bénácska, fura kis ufó vagyok, aki mellékesen ott lakik valahol a házban, mint egy egér a szekrény mögötti lyukban, és hallani a motoszkálását.

Felnőttként tudtam meg tőle, hogy azért nem fordított rám figyelmet, mert nem kellett. Ügyes voltam, okos voltam, nem volt velem baj. Nagyon jó voltam. Ezzel érdemeltem ezt ki. Hurrá. Vicces. Fogalmam sem volt róla, hogy bármit is jónak látott bennem, mert ezt a világon semmivel nem fejezte ki.

Megdöbbentett a felismerés. Némileg vigasztalt, de a személyiségembe égetett nyomokat már sajnos nem tudta semmissé tenni.

Azt már csak én gondolom, hogy a nővérem gyerekkori problémássága, foglalkozásigénye hozadékaként köztük kialakulhatott valamiféle "közösség", alap lett, hogy részt vesz az életében. Míg köztünk nem jött ez létre, és mire észbe kapott, már úgy eltávolodtunk egymástól, hogy nem is tudta, mit mondhatna nekem. A világom már kialakult, bezárult, és ő kívülrekedt rajta. Nagykamasz koromban már látni véltem rajta néha, hogy kérdezne, de nem mer. Késő volt bizalmaskodnia, személyes dolgokat kérdeznie tőlem, mert már kínos lett volna. Hiszen eddig nem érdekelte, most hogyhogy? Mit akar?

Egyébként nem kizárólag az ő hatásának tulajdonítom a gátlásosságomat. A testvéremtől és a kortársaimtól is értek ártó hatások, bár ezek egy részét a már önbizalomhiányos viselkedésemmel "hoztam magamra", ezen kívül tényleg van bennem némi született érzékenység is, de az önmagában nem hiszem, hogy ennyi problémát okozott volna.

Most, hogy már felnőttem, és nem anyámtól várom a megerősítést, ezzel együtt pedig értőbb és elfogadóbb vagyok az ő emberi "hibáit" illetően, és nem veszem őket magamra, jobb a kapcsolatunk. A "kellemes" szóval jellemezném, bár sosem lett nagyon bensőséges. Nehéz jól nevelni, könnyű hibázni. Minden szülő (még a legjobbak is) tojáshéjon jár, borotvaélen táncol.