Kezdőoldal » Családi kapcsolatok » Szülő-gyermek kapcsolat » Miért annyira nehéz hálásnak...

Miért annyira nehéz hálásnak lenni?

Figyelt kérdés

Anyagilag igen, lelkileg kevésbé biztonságban nőttem fel.

Átlag keresetű családban, nem kaptuk meg soha a leges legújabbat, legmenőbbet vagy a márkásat, de mindig mindenünk új volt, soha nem éheztünk, volt saját külön-külön szobánk a testvéreimmel. Azonban a szüleim elváltak, a tesóim fél illetve mostohák, nem vér szerintiek. A válás után az apukámmal maradtam, de igaziból mindig úgy éreztem, hogy csak teher vagyunk nekik. Én, a másik oldal hozott gyereke és a közös is.

Nem kaptuk meg azt az igazán vágyott törődést, foglalkozást, a maximum kihozását, a tehetség gondozást vagy egyebet amit más családok gyerekei vagy osztálytársaim igen. Bár minden évben külföldön nyaraltunk az is stresszes volt, minden nap veszekedéssel telt, rossz volt az oda út a haza út, az ottlét, úgy éreztem mindig, hogy csak azért visznek el, hogy szeptemberben legyen mit mesélni a suliban, lássák, hogy megteheti a család, hogy nyaral.


Anyán soha nem éreztem, hogy teher lennék neki, de vele nem alakult ki olyan igazi anya-lánya kapcsolatom, hétvégi szülő volt csak, neki jutott a hab a tortán, sok gondja nem volt velem, játszani kellett, moziba vinni, szórakoztatni egy héten 2 napot, az igazi felelősség nem rajta volt.


Most felnőttként tisztában vagyok vele, hogy megvolt mindenem, nyaraltunk, új ruháim voltak, a saját otthon biztonsága, szoba, számítógép és egyszerűen mégis úgy érzem, hogy a család anyagi helyzete mellett sokkal de sokkal több is juthatott volna ami engem fejleszt mint embert akár lelkileg akár szellemileg.

Hiába nézem nap mint nap a nyomorról szóló riportokat, dokumentumfilmeket akár Afrikából akár itthonról, de mellette szintúgy nézem mások életét és hatalmas kettősség van bennem. Egyrészt baromi hálásnak kellene lennem mindazért amit megkaptam másrészt viszont sokszor hatalmas ürességet érzek azok iránt amiket nem.


Mondok egy-két nagyon egyszerű példát: még írni és olvasni sem tudtam amikor már meséket találtam ki, amint megtanultam írni le is írtam őket, tudtam, hogy író szeretnék lenni, mindig csak írtam és írtam ezt-azt, verseket, meséket, később novellákat, mára regényeket, de otthon annyi volt rá a reakció: kit érdekelne amit te írsz, majd olvashatod a gyerekeidnek. Ezért bár írok, de hatalmas önbizalomhiányom van az írás terén és az írásomban is nagyon kiütközik hogy meg akarok felelni mindenkinek, aki a környezetemben olvashatja, nem feszegetek soha tabu témákat.

Vagy: mindig is oda voltam a spanyol nyelvért már kiskoromtól kezdve, de a suliban angolt tanultunk ami meg sohasem ment. Szerettem volna spanyolt tanulni, de egyszerűen közölték, hogy amíg nem megy az angol addig ne is álmodjak róla. És valahogy ez 28 éves koromra is olyan rossz berögződéseket okozott, hogy azóta sem tudtam nekirugaszkodni a spanyolnak mert egyszerűen úgy érzem, hogy amíg nem megy az angol addig nem tehetem és folyamatosan azzal próbálkozom nulla sikerrel.

Vagy: egy ideig kacsintgattam a tengerbiológiával is, nagyon szeretek mindent ami a tengerrel kapcsolatos, de arra is annyi volt a válasz hogy nekünk nincs tengerünk. Míg szerintem egy hasonló anyagi helyzetben lévő család szülőpárosa minimum elvitte volna a csemetét egy búvár tanfolyamra, vagy vett volna neki ezzel kapcsolatos könyveket.

Vagy: 8. után vendéglátós szakközépbe szerettem volna továbbmenni, akkor pont a cukrászattal kacsintgattam, de közölték, hogy nem. Gimibe kell mennem. Így meg sem jelölhettem szakközepeket, elmentem egy szar gimibe ahonnan ki is estem első évben és akkor anya átíratott egy vendéglátós szakközépbe. Nem lettem cukrász de boldog sulis évek voltak, szerettem, sok mindent tanultam és jól érzetem ott magam. Csak azt nem értem miért kellett ehhez egy évet elveszítenem ami miatt meg folyton cikiztek?


Egy szó mint száz így 28 éves koromra azt érzem, hogy nagyon hátráltatva lettem abban amiket szerettem volna, és még ennyi idősen is nehéz ezen túllépni és csak azért is belefogni a lelki sérelmek miatt.


2020. aug. 16. 13:39
1 2
 11/11 anonim ***** válasza:
100%
Az ember rájön amikor már tapasztaltabb hogy lehetett volna masképp is igen. Ez van. Valószínű a szülők is rájöttek, de az is lehet hogy nem. Minden esetre látod a hibákat, ha neked lesz családod tudni fogod hogy erre is figyelj. Az ember mindíg utólag okos. A hála érzéssel, nezd szerintem ott a gond hogy van egy elképzelés hogy mit kellene érezni es azt nem tudod hozni. De ez elképzelés nem a valóság. Az a csalóka az érzelmekkel hogy mindenkinél más. A legjobb ha nem elvárásokhoz igazodsz, hanem te magad vagy a viszonyítasi alap. Más háláját ugyse tudod megérteni. Mert az másé es mas valaki életére igaz. Ugyhogy az nem baj ha tisztan latod az érzéseidet es nincs áhitat, de arra figyelj hogy ne ragadj a múltban. Pl a nyelvtanulas esete, ezt is fel kell dolgozni,siman megtanulhatsz mas nyelvet is, az is lehet hogy a tanarod volt béna. Érthető a szüleid logikája, mégis nyomott hagyott benned. Akkor próbálj valamit kezdeni vele. Fogadd el hogy ok így gondolták, ez van. Nalunk is ezer dolgot fel tudnek sorolni hogy mit lehetett volna jobban, meg ha erzelmileg is támogatnak vagy figyelnek a tanulasomra. Ó..de még mennyire mas lehetett volna. De az a helyzet mar mindegy. Senkit nem érdekel. Legalabbis a munka világát nem. Úgyhogy elölről kellett nekem is kezdeni jónéhány dolgot. Vagy kikaparom magamnak a gesztenyemet most amig tudom, vagy picsoghatok, de minek. Mindig arra gondolok hogy most még változtathatok.
2020. aug. 16. 20:01
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2

Kapcsolódó kérdések:




Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!