Miért annyira nehéz hálásnak lenni?

Anyagilag igen, lelkileg kevésbé biztonságban nőttem fel.

Átlag keresetű családban, nem kaptuk meg soha a leges legújabbat, legmenőbbet vagy a márkásat, de mindig mindenünk új volt, soha nem éheztünk, volt saját külön-külön szobánk a testvéreimmel. Azonban a szüleim elváltak, a tesóim fél illetve mostohák, nem vér szerintiek. A válás után az apukámmal maradtam, de igaziból mindig úgy éreztem, hogy csak teher vagyunk nekik. Én, a másik oldal hozott gyereke és a közös is.

Nem kaptuk meg azt az igazán vágyott törődést, foglalkozást, a maximum kihozását, a tehetség gondozást vagy egyebet amit más családok gyerekei vagy osztálytársaim igen. Bár minden évben külföldön nyaraltunk az is stresszes volt, minden nap veszekedéssel telt, rossz volt az oda út a haza út, az ottlét, úgy éreztem mindig, hogy csak azért visznek el, hogy szeptemberben legyen mit mesélni a suliban, lássák, hogy megteheti a család, hogy nyaral.

Anyán soha nem éreztem, hogy teher lennék neki, de vele nem alakult ki olyan igazi anya-lánya kapcsolatom, hétvégi szülő volt csak, neki jutott a hab a tortán, sok gondja nem volt velem, játszani kellett, moziba vinni, szórakoztatni egy héten 2 napot, az igazi felelősség nem rajta volt.

Most felnőttként tisztában vagyok vele, hogy megvolt mindenem, nyaraltunk, új ruháim voltak, a saját otthon biztonsága, szoba, számítógép és egyszerűen mégis úgy érzem, hogy a család anyagi helyzete mellett sokkal de sokkal több is juthatott volna ami engem fejleszt mint embert akár lelkileg akár szellemileg.

Hiába nézem nap mint nap a nyomorról szóló riportokat, dokumentumfilmeket akár Afrikából akár itthonról, de mellette szintúgy nézem mások életét és hatalmas kettősség van bennem. Egyrészt baromi hálásnak kellene lennem mindazért amit megkaptam másrészt viszont sokszor hatalmas ürességet érzek azok iránt amiket nem.

Mondok egy-két nagyon egyszerű példát: még írni és olvasni sem tudtam amikor már meséket találtam ki, amint megtanultam írni le is írtam őket, tudtam, hogy író szeretnék lenni, mindig csak írtam és írtam ezt-azt, verseket, meséket, később novellákat, mára regényeket, de otthon annyi volt rá a reakció: kit érdekelne amit te írsz, majd olvashatod a gyerekeidnek. Ezért bár írok, de hatalmas önbizalomhiányom van az írás terén és az írásomban is nagyon kiütközik hogy meg akarok felelni mindenkinek, aki a környezetemben olvashatja, nem feszegetek soha tabu témákat.

Vagy: mindig is oda voltam a spanyol nyelvért már kiskoromtól kezdve, de a suliban angolt tanultunk ami meg sohasem ment. Szerettem volna spanyolt tanulni, de egyszerűen közölték, hogy amíg nem megy az angol addig ne is álmodjak róla. És valahogy ez 28 éves koromra is olyan rossz berögződéseket okozott, hogy azóta sem tudtam nekirugaszkodni a spanyolnak mert egyszerűen úgy érzem, hogy amíg nem megy az angol addig nem tehetem és folyamatosan azzal próbálkozom nulla sikerrel.

Vagy: egy ideig kacsintgattam a tengerbiológiával is, nagyon szeretek mindent ami a tengerrel kapcsolatos, de arra is annyi volt a válasz hogy nekünk nincs tengerünk. Míg szerintem egy hasonló anyagi helyzetben lévő család szülőpárosa minimum elvitte volna a csemetét egy búvár tanfolyamra, vagy vett volna neki ezzel kapcsolatos könyveket.

Vagy: 8. után vendéglátós szakközépbe szerettem volna továbbmenni, akkor pont a cukrászattal kacsintgattam, de közölték, hogy nem. Gimibe kell mennem. Így meg sem jelölhettem szakközepeket, elmentem egy szar gimibe ahonnan ki is estem első évben és akkor anya átíratott egy vendéglátós szakközépbe. Nem lettem cukrász de boldog sulis évek voltak, szerettem, sok mindent tanultam és jól érzetem ott magam. Csak azt nem értem miért kellett ehhez egy évet elveszítenem ami miatt meg folyton cikiztek?

Egy szó mint száz így 28 éves koromra azt érzem, hogy nagyon hátráltatva lettem abban amiket szerettem volna, és még ennyi idősen is nehéz ezen túllépni és csak azért is belefogni a lelki sérelmek miatt.