Hogyan lehet anyámmal értetni, hogy rendkívül sértő, amiket a fejemhez vág?

24 F (majdnem 25) vagyok. Sajnos a szüleimmel élek még most is, mert az egyetem miatt nem tudtam saját életet kezdeni eddig. Most júniusban szereztem diplomát gyógyszerészeten és el is kezdtem dolgozni júliusban.

A probléma ott kezdődik, hogy nem volt komoly kapcsolatom sohasem. Részben azért mert elfoglalt voltam, sok időt elnyelt az egyetem, de főleg azért mert rendkívül zárkózott és szégyenlős vagyok. Itthon azt remélték, hogy ha vége az egyetemnek, akkor varázslatos módon majd elkezdek megnyílni, egyből fogom keresni az emberek társaságát, lesz barátnő stb. Hát nem így lett. Ez engem nagyon bánt, hiszen ebben a korban már nem ártana jobb helyzetben állnom, de sajnos itt vagyok.

Végzek 5 órakor, itthon csinálok valami kis házimunkát, utána meg elvonulok a szobámba nézni valami filmet vagy videó játékot játszani, hogy lekössem magam. Ez az utóbbi szokott hatalmas tüske lenni anyám szemében. Konkrétan majd leordítja a fejem, hogy mennyire nem bírja elviselni, hogy csak "a gép" érdekel engem, meg hogy semmi életcélom nincs, meg hogy mennyire csalódott önmagában, hogy így nevelt fel.Egyszerűen nem tudok mit válaszolni neki, ami lenyugtatná vagy rávenné, hogy békén hagyjon. Még csak arra sem tudom rávenni, hogy menjen ki a szobámból és hagyjon duzzogni/gondolkodni, mert csak mondja mondja mondja. Mondtam neki, hogy el fogok költözni hamarosan és nem leszek a nyakán, de ebből is nem az jön le neki, hogy önálló leszek, hanem, hogy csak azért megyek el, hogy ne zavarhasson meg senki a lustaságban.

A vége mindig az, hogy jól összeveszünk és aztán még van képe NEKI megsértődni. Sírva megy ki a szobából, meg nem alszik jól, meg az egekbe szökik a vércukra az idegtől (anyám cukorbeteg) én meg csak nyeljem le. Megismétlem, ez nekem egy hatalmas gyenge pont, aminek a gondolatait igyekszem elhesegetni, de ő folyamatosan a közepébe gázol. Teljesen nem veszi észre, hogy egyik pillanatban még jól érzem magam, letolás után meg már élni sincs kedvem. Közel 25 éves férfi létemre a sírás kerülget estéről, estére és azon gondolkozom, hogy bár elütne egy kamion. Öngyilkos sohasem tudnék lenni, mert nincs annyi merszem, de attól függetlenül ez nem normális és egyszerűen nem tudom megértetni vele, hogy ne bántson engem, gondolkodok ezen a problémán eleget önmagamban is.