Bántalmazó családból elköltözött fiatalok nektek milyen volt a költözés?

Egy ilyet ismerek. O alig varta, hogy 18 legyen és meglegyen az első munkája. Egy baratjahoz koltozott egy hatizsaknyi cuccal. Evekig nem.beszelt utana a szuleivel.

Azt mondta fix allas nelkul nem tudta volna meglepni es egyedul se tudott volna egy alberletet fonttartani.

Én akkor költöztem, amikor végeztem a sulival, és lett munkám.

Utoljára még nagyon megvert anyám mikor bejelentettem, és így kb ennyi. Apum segített pár cuccomat elvinni, mert én nem emelhetek. Ő másabb mint anyám, de sose védett meg. Viszont legalább nem bántott.

Miután elköltöztem, nem értettem, hogy mi olyan fura, aztàn rájöttem, hogy az, hogy nem szorongok.

25 voltam sajnos sokáig ott ragadtam. Párom és barátja segítettek költözni, gondoltsm férfiak vesznek körül nem mer anyám nekem ugrani.

De aránylag a költözés normálisan megtörtént. Fontos volt mindent jól összepakolni, fontos dolgok, emlékek, iratok. Mert lehet sose látja többet az ember.

Erőt adott, új lehetőségeket, neki álltam tanulni és dolgozni, hogy még tudják állni saját lábamon és soha többet ne kelljen senkitől függnöm.

Ezért kevés buliba vettem részt a koromhoz képest és sokat tanultam és dolgoztam.

Kialakult az igényem a minőségi együtt töltött időre és utáltam az alkoholistákat: társasjáték esteket, szalonna sütéseket, hegyi sátras bulikat, vízitúrákat szerveztem és kiborított az ivós játék, a diszkó, a kocsmai találka, a kolis szint buli, ahol semmi nem történt, ami emlék, csak hangzavar és ital és drog.

Bántalmazás sokáig velem maradt. 4 év telt el, mire volt olyan hét, hogy nem volt rém álmom. És 12 év után már volt, hogy fél évig nem volt rém álmom, ahol vertek, és szidta és fenyegettek, ha nem leszek jógyerek - bármit is jelentsen a kifejezés...

Önállóságot és kontrollt adott.

Igaz, én 19 évesen költöztem, amikor egyetemre mentem és nem fiatalkorúként. De 16 és 19 között meg nem mentem haza, csak aludni. Az sok félelemmel teli időszak volt. 1995-98 között nem igazán foglalkoztak azzal, ha a gyerek véres fejjel megy suliba, vagy remegve és bőgve zilál a szorongástól, ami otthon várja. Ráadásul katolikus suliba jártam, ahol szintén vertek minket. Sokáig azt hittem én tehetek erről.

További felüdülés volt, amikor a tesi tanáromról, aki vas rúddal vert minket 8 órás végbélen át való kínszenvedéssel teli elvérzésben halt meg: máj cirrózis. Ekkor volt, hogy azt álmodtam, hogy emeli a kezét rám tesi órán, mert 50 fekvőből csak 35öt tudtam egyszerre lenyomni és jön egy fehér fény és megbilincseli a kezét. Soha többet nem álmodtam, hogy megverhet.

Nos. A kontroll. A kontoll vissza nyerése volt a legjobb, ami történt velem, miután elmenekültem otthonról. Két tesóm nem volt ilyen szerencsés. Az egyik dorg függő, a másik meg balhés lett és gyilkosság áldozata. Ezekbe a szülők lökték bele őket.

Nane egyesület meg bekaphatja! Semmit nem segítettek csak annyit mondtak, felvettük az adatokat a statisztikába... Köszi b+. Ebből is csak annyit tanultam, hogy a felnőttektől sosem kaphatok segítséget.

Jah.

Mai napig traumatikus a dolog.

40f.

Ismerek csak ilyet.

14 évesen saját maga besétált a GYIVI-be. Suliidőben velünk lakott egy bentlakásos gimiben, hazautazáskor meg oda ment az intézetbe.

Sokat és jól tanult, érettségi után felment Pestre, és sokszemélyes, olcsó albérletekben élt évekig, közben felsőoktatási intézménybe járt és dolgozott, amit tudott. De végig tisztességes és céltudatos maradt.

Lediplomázott, jó állást kapott. Családja tudtommal nem lett, de már egyedül fent tud tartani egy albit, barátai vannak, megelégedetten él.

Sajnos csak későn. 25 évesen talán... :/

Nem volt pénzem, akkori párommal (jelenlegi férjemmel) költöztem össze. Ketten már együtt boldogultunk.

Hatalmas megkönnyebbülés volt! Egy iszonyat nagy kő esett le a szívemről, felszabadultam. Állítom, hogy jobb és egészségesebb ember lettem utána. Kiegyensúlyozott, magabiztosabb.

Én elszöktem. Családi válallkozásban kelett dolgozzak, napi 17 órákat, fizetés nélkül...De amúgy az egész gyerek korom egy rémálom volt.

19 évesen sikerült eljönnöm. Nagyon féltem, hogy megtalál apám, így a felszabadító érzés csak sokkal később jött el.