Utálom a szüleimet?

Elég hosszú lett, köszönöm ha végig olvasod! :)

Szóval kezdeném ott hogy tini vagyok, tudom hogy ilyenkor sok mindent tarthatok rossznak és igazságtalannak ami igazából teljesen korrekt. A problémáimat mindig próbálom ennek alapján átgondolni, hogy vajon ha felnőtt leszek akkor is úgy gondolnám e hogy ez nem korrekt. Bár lehet a tinikor miatt van de én úgy érzem hogy nem szeretem a szüleimet. Elég szigorúak velem, és kicsit régimódiak de persze nem ez a legnagyobb gond. Hatalmasak az elvárásaik amiknek és sokszor nem tudok eleget tenni, és ha ez így van akkor elvagyok hordva mindennek, és ordítoznak, kiabálnak, és régen amikor fiatalabb voltam (12-13 éves) akkor sokszor megfordult a fejemben az öngyilkosság is, és vagdostam magam. Szerencsére ez mára szinte teljesen eltűnt, de sajnos néha-néha eszembe jut a gondolat hogy vajon milyen lenne ha vége lenne ennek az egésznek.

A másik probléma az hogy minden gyerek jobb nálunk, (Van egy testvérem de nem igazán tudok vele erről beszélni.) mi teljesen semmire kellők vagyunk, és persze ezt mindig a tudtunkra adják. Például a tesőmmal mi pakolunk be-ki a mosogatóba, mi teregetünk, és a legtöbbször mi nyírjuk a füvet a 25 m kertünkben, stb. És ha elfelejtem megcsinálni mert például 10 kor kimosott a mosógép de 11kor még nem teregettem akkor rögtön mondja hogy annyiira semmire kelő vagyok ez felháborító, más gyerek örül annak ha nem kézzel kell a ruhát mosnia én pedig még ezt sem becsülöm meg. Ez nagyon gyakran előfordul és nem tudom. Lehet én vagyok tényleg ennyire rossz, és gyenge idegrendszerű de nekem ezek nagyon rosszul szoktak esni. Amikor kisebb voltam akkor apukám sokszor pofon is vágott és ha azután a fájdalomtól sírtam akkor még egyszer megpofozott, mondván hogyha nem lettem volna szemtelen vagy lusta akkor az elsőt se kaptam volna, de az voltam szóval piff-puff. Azóta már megtanultam szabályozni a szomorúságomat és ha megint leszidnak és elhordanak mindennek akkor hiába kezdek el sírni mindig mondom magamnak hogy "héj tudod hogy ezt nem szabad, szóval fejezd be!" letörlöm a könnyeimet és megyek tovább. De az a baj hogy mivel 2-3 naponta sajnos van ilyen ezért amikor este rám jön a sírhatnék mindig "egyben" jön ki és nagyon sokáig zokogok.

Aztán ugye mivel tini vagyok, akármit csinálok mindig rávágják hogy "annyira idegesítő minden tini ezt csinálja nője már ki/Haha minden tini ezt csinálja" és kiröhögnek. Például ha elmondom a véleményemet valami kapcsán rögtön rávágják hogy annyira gyerekes vagyok, nagyon látni, hogy gyerek vagyok ne szóljak bele. Vagy ha dúdolgatok a szobámban akkor kiröhögnek hogy minden tini ezt csinálja ha-ha. Nekem ez nagyon rosszul esik mert én ilyenkor arra várnék hogy a szüleimnek eszébe jutna hogy héj én is voltam tini, és inkább segítek neki nem pedig piszkálom. Nyilván sok hülyeséget csinálok mivel kamasz vagyok, de nagyon rosszul esik hogy ezt még az orrom alá is dörgölik.

Lehet ez változni fog, de jelenleg nagyon nem szeretnék majd felnőtt koromban gyereket. Mindig arra gondolok hogy én nem szeretem a szüleimet, és hogy nem tudok velük normálisan beszélni, mert akkor a képembe röhögnek. Hogy apám sokszor hülye picsának/kurvának hív és hogy mennyire rosszul esik hogy még az apám sem szeret. És mindig eszembe jut hogy mi van ha én is ilyen szülő leszek? Mi van ha mire annyi idős legyek hogy gyereket vállaljak addigra elfelejtem hogy ez milyen rossz volt és ugyan ilyen leszek? Én nem akarom egy gyerek életét tönkre tenni, nem szeretném hogy utáljon engem és sírjon minden este. Ezért nem akarok.

Arra is gondoltam hogy biztos túl érzelmes vagyok, más embernek ez meg sem kottyanna én pedig 2 naponta küzdök a síró görcseimmel. Például ha a tesóm segíteni akar és olvassa anyukámnak (pl) a receptet, anyukám pedig kiröhögi hogy jézusom köszi de anyám is tud olvasni, akkor a tesóm csak röhög hogy "jól van már" és arréb megy de én úgy megvédeném hiszen csak segíteni szeretett volna. Túl érzelmes vagyok?

No meg a másik opció hogy bár keresztény vagyok, de az is eszembe jutott hogy mi van ha mindezt megérdemlem? Mi van ha kiskoromban, vagy előző életemben vagy valamikor rossz voltam, vagy csak úgy van a sors hogy nekem ezt meg kell kapnom? Mi van ha ez az egész az én hibám? ha tényleg semmire kellő vagyok? Sokszor gondolok erre és nem tudom mit tegyek. Koliba nem tudok menni, mert a szüleim nem engednék,rokonaim nem igazán vannak akikhez fordulhatok, se gyermek-védelmisek. Tudnátok segíteni? E csak kamasz-hiszti vagy jogos amit érzek? Vagy túl érzelgős vagyok és ezt megérdemlem?

Köszönöm ha elolvastad idáig, és szintén köszönöm ha válaszolsz! :)

L