Hogyan lépjek túl édesanyám halálán?

Egy regényt fogok írni, de igyekszem minél rövidebben megfogalmazni.

A 12. szülinapom tájékán halt meg édesanyám. Akkor még nagyon kicsi voltam, fel sem fogtam rendesen az egészet. Nem is hagytam ki napot az iskolából, minden ment rendesen. Napközben nevetgéltem és elvoltam a többiekkel, de este, amikor aludnom kellett volna, akkor előjöttek az emlékek, a pillanatok, a perc, amikor megtudtam, hogy mi is történt stb és akkor sírva aludtam el. Nagyon anyás voltam, ő volt az egyetlen a családban, aki jobban törődött velem, mint saját magával. Nem küldtek utána pszichológushoz, senki sem foglalkozott velem és azzal, hogy ez nekem a legnehezebb. Depressziós lettem, nem jártam el otthonról, csak anyára tudtam gondolni, próbáltam "utána is menni", de (szerencsére!) időben észhez tértem.

Már 5 éve ennek és én még mindig elveszett vagyok, egyedül érzem magam, nem érzem azt, hogy a családtagjaim tényleg törődnének velem. Persze mindent megadnak és szeretem őket, ők is engem, de valahogy nekem nem volt részem az anyai szeretetből. Tizenkét éves voltam, épp hogy elkezdtem volna összegyűjteni az emlékeket vele. Nagyon hirtelen, szinte egyik napról a másikra elvesztettem. Igyekeztem magamat építeni és motiválni, hogy ne temessenek el a rossz gondolatok, de már kezdek belefáradni. Unom már, hogy azt kell mutatnom, hogy minden rendben, miközben évek óta üres vagyok belül. Nem hagytam akkoriban elég időt magamnak feldolgozni, a családtagjaim sem segítettek ebben. Úgy viselkedtek, mintha meg sem történt volna, úgy éreztem, hogy csak én törtem teljesen össze.

Most már gimis vagyok, két év múlva érettségizem és a 8.-os ballagáson, banketton sem volt ott anyum, nem lesz ott akkor, amikor elballagok, amikor felvesznek egyetemre, amikor lediplomázom... Lehet mondani, hogy lélekben ott lesz, én ezt tudom és hiszek benne, de jelen pillanatban ez nem elég nekem.