Hogyan dolgozzam fel, hogy utál/nem akar a családom látni az életükben?

18 vagyok, hamarosan végzős és a családtagjaim tudják, hogy le fogok lépni középsuli után. (munka, párkapcsolat)

Sokszor utaltak rá (ahogy ma is), hogy alig várják, hogy eltűnjek az életükből. Azért is nehéz ez nekem, mert nem voltam rossz gyerek. Nem fogyasztok kártékony anyagokat, nem járok bulizni, nincsenek barátaim, nincs hobbim, magamat látom el egyedül (főzök minden nap, eltakarítok magam után), ha valamit kérnek tőlem, azonnal megteszem értük, de ha pl nem pontosan úgy teszem, akkor leszidnak. (Nem ugyan azt a fajta csokit vettem például)

Nem tudom hol hibáztam és eléggé fáj, hogy nem tudok senkinek sem megfelelni. A barátom mellettem áll (és a szülei), ő adja meg a reményt, hogy szerethető vagyok, csak nem értem miért nem tudnak elviselni a saját vérszerinti családom. Anyám ritkán keres, nem akarja látni az arcom, (külföldön él), csak akkor "hiányoztam" neki, amikor egyedül elutaztam egy távoli helyre bizonyos okokból. Apám elhagyott mielőtt megszülettem. Mamámmal élek, tatám nemrég halt meg, de semmi komoly kapcsolatom nem volt senkivel. Nem tudtam velük megbeszélni semmit, soha nem támogattak, nagyon magányos voltam. Nagybátyám, mamám folyamatosan kibeszélnek, felnagyítják a dolgokat mások előtt. Ketrecben érzem magam. Néha megkérdezik, hogy ettem e vagy valami unalmas kérdéseket tesznek fel (gondolom a látszat kedvéért), de már étvágyam sincs miattuk. Egyáltalán nincs kontaktus.

Tényleg nem szeretnek vagy mi van? Tényleg jó ötlet, ha soha nem akarok majd a későbbiekben találkozni velük? Max írásban megírni, hogy rendben vagyok.