Mennyire helytálló a lelkiismeretfurdalásom?

Baromira nem helytálló. Abnormális, hogy még bármit is érzel iránta. Rég meg kellett volna szakítani vele a kapcsolatot. Az első kommentelőnek nincs ki a négy kereke.

Első, hol is írta hogy szereti? Nem írta. csak hogy bűntudata van, amiért nem találkozna vele. Ez nem szeretett, hanem a bántalmazott gyerekek tipikus jógyerek szindrómája (úgy viselkedek ahogy akarod, hozzád igazodok, csak ne bánts) és sajnos szokásos reakció az elnyomott, sérült gyerekektől. Kedves kérdező! ezt én is végigjátszottam egy durván bántalmazó apa mellett. Nehéz kitörni belőle, de ki lehet. Az érzéseid mögött meg az van, hogy apád beléd nevelte: csak az ő érzései, igényei számítanak, és rossz vagy ha a saját jólétedre is gondolni mersz. Ha nem boldogulsz, kérj szakembertől segítséget. Nemek egyedül nem ment hogy kitörjek ebből.

*nekem

A nagykorú - és egyidejűleg nemritkán felnőtt - embereket szembesíteni szokták ki finomabban, ki keményebben a dohogásukkal/sopánkodásukkal, hogy vagy tegyen ellene valamit, vagy hallgasson. Erre sokszor az a válasz, hogy "Hát ki sem mondhatom, ha valami nem tetszik?!". Hát vagy mondd el a bajodat, hogy segíthessek, vagy ha változtathatatlan, akkor meg fogadd el!

#8: Igen, így értettem. Akkor ez pipa, reménytelen.

Szerintem ezt én megértem, nekem anyukámmal volt ilyen a helyzet, apukám meg némán nézte. Megkeserítette a gyerekkoromat, sokszor úgy megvert, hogy összepisiltem magam, és azt sem tudtam miért, alapvetően jó gyerek voltam, de olyanja volt, ideges volt. Kitűnő tanuló voltam általánosban, de soha egy jó szót nem kaptam érte, pedig nehéz volt egyedül elérni. Aztán férjhez mentem, és megszabadultam onnan, de próbáltam alkalmakkor menni, és tartani a kapcsolatot. Sajnos soha nem szeretettel várt, ha segíteni akartam neki, bevásároltam ami kellhet, akkor leszólta a mosószert, hogy neki csak az Ariel jó, pedig én is olyannal mostam, mint amit vittem, és nem telt jobbra, de azért neki bevásároltam, és még annyit sem mondott, hogy köszönöm. Aztán pajzsmirigy beteg lettem, alig ettem, de elkezdtem hízni, nem 60kg voltam mint régen, és azzal fogadott, hogy hogy nézek ki.. Meg ezt a szomszédoknak is előadta, akik amikor megláttak, azzal fogadtak, hogy miről beszéltél?, formás ez a lány! Mit mondhatott nekik rólam, amikor ráadásul folyton én segítettem anyagilag is (ezzel a testtel, albérletben lakva), akkor is amikor én egyedül kerestem, ők meg négyen voltak az öcsémékkel.. :( Annyira elszomorodtam, mert a párom volt 155kg is, és az anyukája azt mondta neki, hogy gyönyörűszép gyerekem..én ahhoz sehol sem voltam. Aztán azt vettem észre magamon, hogy ritkábban mentem, minek, ha semmi jó nem vár ott? Na aztán azért voltam rossz, és lelkifurdalásom is volt, hogy mégis a szüleim, muszáj lenne időt szakítanom, akármi is van. De aztán az élet megoldotta, szembe kellett néznem a rákkal, és anyukámnak elmondtam, mi előtt állok, mekkora műtét, és nem tudom meddig élhetek, és az ő közömbössége még ekkor is borzasztó volt, engem teljesen leállított a lelkifurdalással, mert egy anya nem ilyen. :(