Kinek hogy kezdődött a szülőkről való leválás folyamata?

Nem tudom, kb. 15 évesen, mert utána már alig vártam hogy külön élhessek és saját háztartást vezessek. Sosem volt olyan jó kapcsolatom anyukámmal, hogy én a nyakukon maradjak.

Tudom hogy nem segítettem a válaszommal, csak jól esett leírni.

Szívemből írtál. Amúgy szia. :D

Nos, szerintem én ráléptem az útra, de apám személyisége miatt ez eléggé nehézkes... világ életemben kritizált, amit régen nem vettem olyan rosszul, sőt, még régebben a szavai nekem szentírás volt, megkérdőjelezhetetlen. Na ez már nincs. Persze, neki is vannak hibái, már rég rájöttem, hogy ő sem hibátlan, de amit csinál, az túlzás. Megjegyzem, egyedül nevelt fel, talán ezért is. Mindenesetre túlfélt, de közben mondja, hogy legyen önálló, és kritizál.

Mindjárt betöltöm a 19-et, és tudom, hogy nem tudok mindent, hogy még igazán nem vagyok felnőtt. Na amikor megkértem, hogy hagyja abba az állandó kritizálásomat, azt mondta persze, hogy kritizál engem, mert abból tanulok, úgy tudom kijavítani a dolgokat és fogadni a negatív kritikákat amik az életben is jönni fognak. Aha, qrvára, de már elegem ebből.

Állandóan a saját élettapasztalatával jön, amikor meg hozzászólok, és nem egyezik a véleményem, mint mai, a következő hangzik el: Mert neked olyan élettapasztalatod van, hogy tudod. (valaki csálén állt be, és kijelentette, hogy biztos nő volt, mert a férfiak is faxok, rosszul parkolnak sokan, de nap mint nap látja, hogy a nők állnak be csálén - és nem látta az illetőt, csak feltételezés).

17 évesen az első villanykörte cserém után apám mondta, hogy nem kellett volna, veszélyes, megrázhatott volna az áram, leeshettem volna, férfi munka (meg a nagy büdös tudja mit férfi munka).

Az utóbbi években kezdett elegem lenni, de igazán az eltelt néhány hónapban kezdek kijönni a sodromból, hogy még mindig 14 évesnek gondol. Elkövetek hibákat, ez tény, de ott tartok, hogy amikor segítséget kérek tőle, akkor köszönöm szépen ha megadja, tehát bizalommal fordulhassak hozzá.

Amúgy apámmal is ez van, hogy alapból jó szülő, szeretjük egymást, de mondhatni ő nem haladt előre velem a korral. Szerintem se kellemes, elviselhetetlen, főleg ha a szülő nem érti meg, hogy nem feltétlen az a jó, amit ő csinál, ugyanis mi nem kisgyerekek vagyunk, hogy ne tudjuk semmiben, mi a jó.

Nekem az egyetemi évek lesznek a mennyország. Sajnos, addig még két év, következő évtől, ugyanis most lesz meg a szakmám... utána valószínűleg művészettörténetre megyek, kollégiumba. Apám szerint nem tudok meglenni egyedül, segítség nélkül (mindent tudó szavaiból ezt szűrtem le tegnap), de nem akadályoz meg, ha egyetemre szeretnék menni, felőle mehetek kollégiumba. Szerintem képes vagyok. Nagy lépés lesz, de az igazi az lesz, amikor ténylegesen külön költözök.

Egyébként rosszul viselem, ugyanis a végtelen kritizálásának és gyerekként való bánásmódnak köszönhetően olykor, anélkül, hogy észrevenném, a hangnemem nem az igazi vele szemben (boltban voltunk, kétszer vagy háromszor kérdezte meg szokás szerint, hogy ilyen-olyan felvágott kell, mire mondom, hogy nem kell, de ezt a gyümölcsöknél-zöldségeknél is eljátssza, és a tejtermékeknél is, minden alkalommal...).

18/l

Rövidebben írva... nem tud úgy "befolyásolni", mint régen, megvan a saját akaratom és véleményem, amihez ha nem tud meggyőzni se ő, se senki más, akkor tartom magam. Ez persze nem azt jelenti, hogy fejjel rohanok a falnak.

18/l

Mikor elköltöztem egyetem miatt otthonról, akkor engem is világba féltettek, kicsit sem próbáltak kilökni kicsit a a szülői burokból.

Mindig is Budapesten terveztem egyetemre menni, és kicsit sem engedtem belőle. Emlékszem egyszer még azt is megkaptam apámtól, hogy én nem lennék képes egyedül, önállóan elboldogulni Budapesten...Azt hiszem ez volt az első olyan eset, hogy nem éreztem azt a fajta szülői támogatást, ami normális körülmények között magától értetődő. Persze tisztában vagyok vele, hogy szülőként féltik a lányukat. De az akkor rettentően fájt, főleg, hogy nem is értettem, hogy mire alapozta ezt apám. Meg így utólag látom ,hogy ilyet egy szülő nem mondhat. Igaz, hogy régebben egy csendesebb, visszahúzódő alkat voltam, de nem egy szerencsétlen, egyszerűen csak a szüleim leszartak, magukhoz fogtak. Gyerekként mindig azt hallgattam, ahogy veszekednek, ahogy egymástól kikészülnek a szüleim, meg az érzelmi zsarolások. Tanulásban is ez hajtott, hogy minél előbb elkerüljek otthonról, és legyen saját egzisztenciám.

Egyébként felvettek arra a szakra, ahova akartam menni, szépen beköltöztem a szüleim segítségével koliba, és azóta minden sokkal normálisabb.

Most viszont, hogy erre a félévre hazaköltöztem, és itthon vagyok velük egész nap...hát elég sok dologban nem értem őket, és sok-sok dolog feltűnik már, amit én teljesen máshogy csinálnék. Ami hirtelen eszembe jut az pl. Amikor elmegyek apámmal bevásárolni, akkor sose hoz magával táskát / szatyrot / kosarat, amibe bele lehetne pakolni, amit veszünk. Helyette könnyebb volt mindig anyámnak telefonálni mindig, vagy még annyit sem, de szólni neki, hogy azonnal jöjjön és cuccoljon be. Aztán még úgy pakoljon ő / mi, aztán hordjuk be. Azt hiszem 3-szor kellett apámnak elmondókáznom, hogy miért lesz az jó, ha hoz magával vmit, amibe be lehet pakolni egyből. Meg is lepődtem, mikor egyik nap volt nála táska, mert addig mindig kb. leszarta mit papolok neki.

Ezek mellett olyanok is feltűnnek, mikor pl. értelmetlen, nem releváns érvekkel dobáózik apám. Ma is összevesztünk, mert türelmetlen voltam vele a boltban, és ez nem tetszett neki, és akkor jött a "hogy viselkedhetek így vele" stb. Mondjuk ebben igaza volt. De vhogy vizsgaidőszakban, mikor állunk a pultnál, akkor nem sok kedvem van, ahhoz, hogy ha vki azt mondja nekem, hogy a világosabbik péksüteményből akar kérni, és mondjam már meg neki, hogy mi a neve.....és basszus van 2 is, ami világos...:D És megkérdezem de melyik, és akkro is csak a "világos" jelzőt tudja mondani, és odamenni nem tud a pulthoz, és mutatni a pultosnak, hanem találjam ki én. És ezekből rengeteg van. Oké, hogy én is türelmetlen vagyok, de nem értem, hogy ezért miért kell kb. leszídni, és meg se érteni az én válaszomat....csak hajtani, hogy mennyire kellmetlen helyzetbe hozom őt, stb....Ja, én meg sose tudtam elhívni egy barátnőmet sem magunkhoz, mert szégyellem, ami itthon van, és a szüleim is tudják ezt. Vagy nekem az is kellemetlen, hogy mindkettőjüknek baj van a hallásával, és mindennap azt hallgatom, hogy ki van hangosítva a telefon, hangosan csörög, a tv-t hangosan hallgatják a szomszédban....és minden zaj behallatszódik hozzám. Persze füles be mindig, de van amikor pont nyugit szeretnék, vagy a barátaimmal voice chatelni. Aztán nem akarom, hogy ők ezeket hallgassák. De nem állok le veszekedni rájuk, hanem megkérem őket.

Nem tudom, hogy hol mi a normális, de gondolom vannak családok, ahol sikerül a másikat tiszteletben tartani. Számomra ez nem mindig megy, főleg apámmal szemben. Ja és akkor a lényeg, amit ezzel a kis maival le akartam írni, hogy a végén már olyanokkal dobálozott, hogy ne aggódjak, már nem kell sokáig elbírnom őket, csak nem tudja, hogy utána mi lesz velem...utalva erre, hogy a szemében egy szerencsétlen vagyok. :D Nem mondom, hogy nem esett szarul. Főleg, hogy tudom ez nem így van. Aztán megkérdeztem, hogy ez alatt mit ért, vagy most ezt miért mondja....erre semmit nem válaszolt. De hogy mindig össze kell szólalkozni úgy, hogy én vagyok a gyerek, és csak kussban bólogathatok, véleményem nem lehet...rettentően gyerekes, és kiborító 23 évesen, még ha nagyképűen is lett ez megfogalmazva, akkor is. Mert tudom, hogy vannak, akiknek nincsenek gondjaik a szüleivel, és ők ezeket sose értik meg, aztán jönnek a példabeszédükkel, hogy egy gyerek hogyan viselkedhet így a szüleivel. Hát elmondom, hogy nagyon kevés a tökéletes szülő, és ebből kifolyólag kevés a tökéletes gyerek is. Az emebrek tele vannak hibákkal, én is hibázok sokszor, az ismerőseim is, akkor a szüleim miért ne hibázhatnának, még azzal a bazi nagy tapasztalattal is akár. Szerencsére nekem ezt sose hányják az orromra, hogy ők a tapasztaltabbak.

Amúgy remélem senki nem fog elküldeni abba a bizonyos anyámba. Egyszer kiírtam ide egy kérdést, hogy másnak is nehéz- e a szüleivel, aztán elhordtak egy hálátlan, szívtelen dögnek, miközben leírtam, hogy hálás vagyok a szüleimnek, de ha egyzserűen nem egyezik a véleményünk és a mentalitásunk, akkor nem foghatom be a számat. Úgyhogy szeretem a szüleimet, hálás vagyok azért, amit adtak, és amiben támogattak, csak volt egy pont, ahol én túljutottam azon, amit ők elértek, és ez ha tetszik, ha nem egy szakadékot vágott közénk egyes területeken. Úgyhogy tényleg nehéz ez a leválás, már csak az érzelmi része miatt. Nálunk kicsit zűrösek a családi kapcsolatok, de vannak jobb pillanatok. Emiatt van az, hogy kicsit elbizonytalanodok magamban, de ilyenkor érdemes kicsit pszichológiai elemzést végezni magadon. Meg a szülők is hoznak magukkal egyfajata mintát, elményeket, amik azzá tették őket, amilyenek. A többségét meg el kell fogadni. Ez remélem idővel egyre könnyebb lesz. :D

Kérdésedre igen a válasz. Megértem, hogy nem kellemes, de hidd el, jó lesz ez később. :D Az tök jó dolog, ha felismered a szüleid hibáit, és később igyekszel nem elkövetni.

Bocsi amúgy, kicsit jó volt a fentieket kiírni. Valami nagyon stresszes időszakom van most, és még itthon is csak tűrni kell. Aztán jól esett kirni így anonim, meg pont témába vágott ez.

23/L

#8