Ragaszkodás a családhoz? Normális, elmúlik?
23, nemsoká 24 éves vagyok. Alapvetően nem a családommal élek már egyetem óta, viszont nagyon ragaszkodom hozzájuk, főként anyukámhoz és a nagymamámhoz. Eleinte hetente hazajártam egyetemről, a végén már csak kb havonta, vagy ők jöttek hozzám, mert sok dolgom volt. Külföldön is tanultam egy évig, akkor sem találkoztunk. Anyukámmal minden nap beszélek telefonon, legalább egy 10 percet, hogy jól vagyok, ő is jól van, mi történt ma, velük mi van stb., nagymamámmal is hetente 4-5-ször minimum, nagyon közel áll hozzám. Ez a háttérsztori.
Viszont más velem egykorúaknál is már látom, hogy ha van párjuk, akkor ő az első nekik, együtt töltik a szentestét, és utána együtt mennek egyik, majd másik szülőkhöz stb. És ez az, amit én egyszerűen nem tudok elképzelni. Nem vagyok anyuci pici lánya vagy bármi, de egyszerűen annyira közel áll hozzám a család, hogy belegondolni is fáj, hogy nekem egyszer ilyet kellene csinálnom, és hogy ne a családom legyen az első. (Volt már barátom, de még szinte gyerekek voltunk, így egyértelmű volt, hogy a saját családunkkal töltjük az ünnepeket.) De nem is csak az ünnepekre értem, a hétköznapokra is. Nagyon szeretek a családommal lenni, együtt programot csinálni, és szomorúvá tesz a gondolat, ha ők a második helyre kellene szoruljanak.
És a lényeg.. a jelenlegi barátom külföldön lakik. Ez nem is probléma, mert ez teljesen jól működött eddig, a vírust meg kibírjuk, és abba az országba jelentkezek mesterképzésre jövőre, ahol ő él (nem miatta, már mielőtt megismertem, elterveztem). Viszont ha ott telepednék le az egyetem után, fájdalmas lenne, hogy nincs meg a lehetőség, hogy találkozzak a családommal akár hetente, ha úgy tetszik, és pl a karácsonyt sem tudnám velük tölteni, max ha egyik évben ebben, a másik évben abban az országban töltjük. A karácsonyi együtt töltött idő nekem egy nagyon jelentős kis pontja az életemnek, és nagyon fájna, hogy nem lehetek anyukám és nagymamám közelében. Vagy hogy a szülinapjukon nem ölelhetem meg őket. Vagy hogy ők felneveltek, én meg nem gondoskodnék róluk, mikor már ők magukról nem tudnak, hanem évente néhányszor találkoznánk csak. Ezt cserbenhagyásnak érzem.
Viszont a barátom országa az álmom gyerekkorom óta, és sosem igazán gondolkodtam magyarországi életben, nem szeretem az emberek negatív hozzáállását, a korrupciót, az oktatás minőségét és még sorolhatnám. Csak fiatalabb koromban még nem gondoltam bele, hogy a szüleim, nagyszüleim is idősödnek, és mindenkinek az ideje véges, most értem fel ésszel, hogy minden percet ki kell használni.
Szóval egyszerre kétfelé húz a szívem: a családom felé, és külföld+barátom felé. És ha az egyiket választom, a másikat mindenképp fel kell adnom. Megőrjít ez az érzés, igazából az lenne a legjobb, ha foghatnám a családomat és magammal vihetném őket külföldre.
Volt valaki ilyen helyzetben már? Hogyan, mi alapján döntött? Hogyan tudta elfogadni, hogy az egyiket feladta a másikért? Jó döntés volt? "Kinövöm" még valószínű ezt a "család szeretetet", csak még fiatal vagyok? Mi lehet ilyenre a megoldás, a legkevésbé fájdalmas?
Olyan jellegű kommenteket nem szeretnék kérni, hogy "miért nem magyar férfival vagy", "addig úgyis szétmentek", "magyar vagy, Magyarország a hazád, ott éljél", "ott sem kolbászból van a kerítés", "majd ha lesz gyereked, ő lesz az új családod" (nem szeretem gyerekeket, a párommal nem tervezzük).
Köszönöm szépen előre is a válaszokat!
válasza:Volt valaki ilyen helyzetben már? Igen. Sok ezer külföldön élő magyar.
Én elmennék a mesterképzésre márcsak azért is mert így megtapasztalod milyen ott az élet. Mire végzel az hosszú idő, addig te is változhat pár dologban. Ha jól értem még nem éltél együtt senkivel. Ha olyan emberrel vagy együtt akit igazán szeretsz akkor ő is ugyanolyan fontos lesz neked. Nem mondom hogy fontosabb, mert attól a szüleid, nagymamád is a családod marad, csak így nagyobb lesz. De ez nem baj, sőt így is a természetes. Plusz bár tudom erre nem vagy kiváncsi, de a nő 90 %-ban 30 körül feléled az anyai ösztön, vagy olyan szerelmes leszel hogy gyereket akarsz a párodnak szülni. Sok minden történhet pár év alatt.
Mindkettőt nem lehet. Esetleg kompromisszumokat tudsz kötni. De szerintem te már eldöntötted hogy nem maradsz Magyarországon, csak azt nem hogy ez mivel jár. Szerintem ha mégse mennél megbánnád. Ezért javaslom hogy tanulni mindenféleképpen menjél ki, utánna pedig eldöntöd hogy hol akarsz lenni.
válasza:
válasza:Hát...pedig de. Anyuci pici lánya vagy. Tehát ilyen nővel/férfival én alapból nem kezdenek aki azt mondja hogy neki belegondolni is fáj abba, hogy én legyek neki az első, nem a szülei, vagy hogy velem töltse a karácsonyt. :D Nalunk gimiben volt utoljára divat hogy napi legalább 10 perc beszélgetés anyuval. Sőt, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hany ilyen lány volt az osztályomban. Egyetemről a legtöbb ismerősöm havonta járt haza, vagy 2 havonta.
Tehát nekem egy kapcsolat így eleve sztornó lenne. Kicsit gondold át.
válasza:Kicsit előreszaladtál. Még el sem döntötted, hogy kimész-e, de már azon aggódsz, hogy minden második karácsonyt a családod nélkül kell eltöltened.
Közel sem biztos, hogy végül külföldön telepedsz le az iskola után, ha meg mégis, ha a munkahelyed engedi úgy szervezed majd az életedet, hogy haza tudj jönni minden karácsonykor. Ezt megbeszélheted a pároddal is, hogy neked ez fontos.
A párom és én együtt élünk már egy jó ideje. Szenteste mindenki a saját családjával volt, a szokásos ütemben ki-ki hogy szokta. Utána karácsony 1-2. napján voltunk itt is, ott is, együtt. Családomon belül is van, aki külföldön lakik, eddig minden karácsonyra hazajöttek, olyan is volt már, hogy ki-ki a saját családjához. Nyilván, ha lesz baba, változtatni kell a dolgokon. (Soha ne mondd, hogy soha.)
Nem kell feladnod a családodat akkor sem, ha végül külföldön maradsz, de új stratégiákat kell kialakítanod. Kapcsolatot lehet tartani virtuálisan is, és ha a munkád, időd, jövedelmed engedi, hazajöhetsz amilyen gyakran csak tudsz, vagy meghívhatod őket magadhoz. Valóban ez jobb esetben évi pár alkalom, amit személyesen együtt tölthettek.
Neked kell eldöntened, de azért meg sem próbálni, mert félsz, nem jó. Próbáld ki, és ha úgy sem jó, akkor sem lesz késő meggondolni magad.
válasza:Én is csatlakozom a fentiekhez, hogy szépen lassan el kell kezdened a leválást. Anyámék házasságát nagyrészt pont a szülők tették tönkre igazából mindkét oldalról, apáméról talán egy kicsit erősebb volt a nyomás, hogy "jaj, ez a lány nem való hozzád!".
Muszáj önállósodni, mert később annál nehezebb lesz, most éppen jó korban vagy, hogy amikor már majd 30 leszel, egy teljesen önálló, felnőtt nő legyél. Hidd el, egyre kevesebb az olyan mind a nőknél, mind a férfiaknál...
válasza: válasza:Két gyermekünk tanult külföldön, egy országban. Ott is házasodtak, egy városban. Addig a nagyobb ünnepeket felváltva tartottuk: ha a húsvétot nálunk, akkor a karácsonyt az egyiküknél. Nyugdíjkorunkat elérve mi is abba a városba költöztünk. Nagyon összetartó a családunk és a rokonságunk, szeretjük a nagy ünnepeket, együtt tartani. Mostanában már inkább vendéglőben.
Hasonlóképpen Ti is megoldhatjátok.
Igazatok van, ez az élet rendje, valószínű túl érzékeny vagyok a radikális változásokra, bár végülis csak a döntést meghozni nehéz, valószínű ha benne lennék már a helyzetben, könnyebb lenne megszokni, mint most itthon a számítógép előtt ülve ezen gondolkodni. Köszönöm szépen a válaszokat!
Nyilván kicsit előre szaladtam, hiszen semmi nem biztos. Lehet fel sem vesznek az egyetemre, vagy nem tudok ott letelepedni, vagy később már nem működik a mostani párommal, vagy csak változnak a terveim, vagy mégis kell gyerek, semmit nem zárhatok ki így évekkel előre, persze. Bár utóbbit igencsak kétlem, több 30 körüli vagy feletti női ismerősöm is nem érezte soha, és nem is érzi most sem a gyerek igényét. Aki utálja a gyerekeket, és mellette karrierre és világlátásra vágyik, szerintem nem fogja egyszer csak úgy érezni, hogy ő most hű de szeretne mégis, bár ezt szintén nem látom előre, és nem is ez most a lényeg.
Aki meg abba kötött bele, hogy 10 percet beszélünk minden nap és ezért gyerekesnek gondol, arra annyit tudok mondnai, hogy amikor ott vagyok egyedül egy nagyvárosban, és a kutya sem nyitja rám az ajtót, ki sem derülne, hogy valami bajom van vagy meghaltam, ha hetente egyszer kommunikálunk. Nálunk a családban és az ismeretségi körömben a legtöbb embernél ez így normális. A volt barátom kb semmilyen viszonyban nem volt a szüleivel, ha nem csörögtek rá, ő soha semmiért fel nem hívta volna őket - nekem ez a furcsa. De ahány ház, annyi szokás. Ezt persze külföldről is meg tudnám oldani, nekem a személyes találkozások hiányoznának.
18-as, külön köszönöm a személyes tapasztalatot, ez a hol itt-hol ott valóban működhet, ha már minden évben nem lehetséges.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!