Ragaszkodás a családhoz? Normális, elmúlik?

23, nemsoká 24 éves vagyok. Alapvetően nem a családommal élek már egyetem óta, viszont nagyon ragaszkodom hozzájuk, főként anyukámhoz és a nagymamámhoz. Eleinte hetente hazajártam egyetemről, a végén már csak kb havonta, vagy ők jöttek hozzám, mert sok dolgom volt. Külföldön is tanultam egy évig, akkor sem találkoztunk. Anyukámmal minden nap beszélek telefonon, legalább egy 10 percet, hogy jól vagyok, ő is jól van, mi történt ma, velük mi van stb., nagymamámmal is hetente 4-5-ször minimum, nagyon közel áll hozzám. Ez a háttérsztori.

Viszont más velem egykorúaknál is már látom, hogy ha van párjuk, akkor ő az első nekik, együtt töltik a szentestét, és utána együtt mennek egyik, majd másik szülőkhöz stb. És ez az, amit én egyszerűen nem tudok elképzelni. Nem vagyok anyuci pici lánya vagy bármi, de egyszerűen annyira közel áll hozzám a család, hogy belegondolni is fáj, hogy nekem egyszer ilyet kellene csinálnom, és hogy ne a családom legyen az első. (Volt már barátom, de még szinte gyerekek voltunk, így egyértelmű volt, hogy a saját családunkkal töltjük az ünnepeket.) De nem is csak az ünnepekre értem, a hétköznapokra is. Nagyon szeretek a családommal lenni, együtt programot csinálni, és szomorúvá tesz a gondolat, ha ők a második helyre kellene szoruljanak.

És a lényeg.. a jelenlegi barátom külföldön lakik. Ez nem is probléma, mert ez teljesen jól működött eddig, a vírust meg kibírjuk, és abba az országba jelentkezek mesterképzésre jövőre, ahol ő él (nem miatta, már mielőtt megismertem, elterveztem). Viszont ha ott telepednék le az egyetem után, fájdalmas lenne, hogy nincs meg a lehetőség, hogy találkozzak a családommal akár hetente, ha úgy tetszik, és pl a karácsonyt sem tudnám velük tölteni, max ha egyik évben ebben, a másik évben abban az országban töltjük. A karácsonyi együtt töltött idő nekem egy nagyon jelentős kis pontja az életemnek, és nagyon fájna, hogy nem lehetek anyukám és nagymamám közelében. Vagy hogy a szülinapjukon nem ölelhetem meg őket. Vagy hogy ők felneveltek, én meg nem gondoskodnék róluk, mikor már ők magukról nem tudnak, hanem évente néhányszor találkoznánk csak. Ezt cserbenhagyásnak érzem.

Viszont a barátom országa az álmom gyerekkorom óta, és sosem igazán gondolkodtam magyarországi életben, nem szeretem az emberek negatív hozzáállását, a korrupciót, az oktatás minőségét és még sorolhatnám. Csak fiatalabb koromban még nem gondoltam bele, hogy a szüleim, nagyszüleim is idősödnek, és mindenkinek az ideje véges, most értem fel ésszel, hogy minden percet ki kell használni.

Szóval egyszerre kétfelé húz a szívem: a családom felé, és külföld+barátom felé. És ha az egyiket választom, a másikat mindenképp fel kell adnom. Megőrjít ez az érzés, igazából az lenne a legjobb, ha foghatnám a családomat és magammal vihetném őket külföldre.

Volt valaki ilyen helyzetben már? Hogyan, mi alapján döntött? Hogyan tudta elfogadni, hogy az egyiket feladta a másikért? Jó döntés volt? "Kinövöm" még valószínű ezt a "család szeretetet", csak még fiatal vagyok? Mi lehet ilyenre a megoldás, a legkevésbé fájdalmas?

Olyan jellegű kommenteket nem szeretnék kérni, hogy "miért nem magyar férfival vagy", "addig úgyis szétmentek", "magyar vagy, Magyarország a hazád, ott éljél", "ott sem kolbászból van a kerítés", "majd ha lesz gyereked, ő lesz az új családod" (nem szeretem gyerekeket, a párommal nem tervezzük).

Köszönöm szépen előre is a válaszokat!