Hogyan elnetek meg azt hogy a szuleitek kiskorotokban elvaltak es utaljak egymást?

Jelen. Először a tányérok repültek, aztán a válás után még hosszú évekig egymás háta mögött a becsmérlő megjegyzések (az egész rokonság előtt hogy égjen a fejem) amiket természetesen mindig nekem mondtak, sz.rva arra hogy ez mégis milyen hatással van egy gyerekre. Ja és eközben az iskolában se voltam túl népszerű (értsd: napi szinten azon rettegtem hogy belém köt valaki).

Hosszú ideig haragudtam legbelül mindkettejükre (miközben rájuk voltam szorulva) mert nem olyan szülők voltak akikre érdemes lett volna hallgatni hanem piszlicsáré dolgokon összekapó kicsinyes emberek (ezt akkor még nem tudtam volna így megfogalmazni, de mai fejjel egyértelmű). Aztán valaki azt mondta hogy "egy szülő azzal is nevel ha megmutatja milyen emberré nem érdemes válni" és ez elgondolkodtatott. Teljesen rossz okokból jöttek össze (nem akartak egyedül lenni és ketyegett már az óra, ilyenkor meg az ember ritkán képes jól választani, csak az van előtte hogy "csak legyen valaki"), se az anyagiakhoz se semmihez nem álltak hasonlóan az életben, stb. Nem folytatom mert nem akarok beazonosítható lenni véletlenül se senki számára de még tudnám sorolni. Lényeg hogy szeretem őket de nem akarok olyan "férfi" lenni mint az apám és nem akarok olyan "nőt" mint amilyen az anyám. Anyagilag megadták amit tudtak de a fejekben zűrzavar volt (van, de már érzéketlenebb vagyok rá). Az akkori belső és külső problémáimmal egyedül voltam míg ők egymással acsarkodtak éveken át. Ők elkövették ezeket a hibákat így én tanulhattam belőlük már egész fiatalon.