Szerintetek milyen a normális szülő-gyermek kapcsolat?
Egyetemista vagyok, kollégista, de most itthonról tanulok a vírus miatt. Mindent megcsinálok itthon, füvet nyírok, takarítok, minden, úgy érzem, hogy nem lehet rám panasz. Ma mégis beszólt anyám, hogy soha nem beszélgetek vele. Engem nagyon szigorúan neveltek. (Amivel semmi baj nincs, így volt helyes.) Gyerekkoromban csak akkor "beszélgettünk", ha jutalomról, büntetésről, vagy kötelességekről volt szó, tehát csak akkor, amikor feltétlenül szükséges volt. Sima csevegés nem volt. Nem értem, hogy mit vár tőlem. Tisztelettudó vagyok, mindent megcsinálok, nem zavarom őket, de a magán dolgaimról nem beszélek nekik. Szerintem nem is egészséges, amikor valaki "jóban van" a szüleivel, mármint ilyen haveri szinten. Anyámnak vannak barátai, ott van neki apám is. Akkor miért a gyereke szórakoztassa? A szülő-gyermek kapcsolat egy formális, nevelői viszony. Nem fogok vele beszélgetni, csak ha konkrétan valamiben szükségünk van egymás segítségére. Hálás vagyok, hogy felnevelt, taníttatott, de nem vagyunk barátok. Valószínűleg a gyerekkori élményeim miatt gondolom így. A korosztályomban ilyeneket szoktam hallani, hogy még közös családi programokat is csinálnak egymással. Ez számomra elképzelhetetlen.
Ezzel párhuzamosan a gimis ismerőseimtől szoktam néha hallani, hogy a tanárok is nagyon közvetlenek mostanában. Pl. elmennek együtt kajálni a diákokkal, egymás ismerősei facebookon stb. Nem tartom egészségesnek, hogy egy formális kapcsolatban ilyen dolgok előfordulnak.
25/F
válasza:Nem csodálkozom. Ebben nőttél fel, ezt láttad "normálisnak", de közben nem az, máskülönben nem ez lenne a véleményed. Azzal szerintem nincs baj, ha valaki egyedül szeretne maradni, aki nem szeretne családot alapítani, de azért, mert neki úgy jó, és nem azért mert negatív dolgokat tud mellé társítani. Bár kinél mi. Van akinek pocsék a "családja", mert semmiben nem számíthat a szülőkre, esetleg a szülők iszákosak vagy verik, a gyerek meg magányos, de közben látja, tudja a normális, pozitív környezetet, amit felnőttként szeretne, vagyis családot alaptani.
Ez csak egy ötlet, esetleg mehetnél idősek otthonába beszélgetni az idősekkel, etetni az időseket, a lényeg a kommunikáció. Egy időst embert etetsz, a szobában van még néhány, pláne ha étkező. Miért? Vannak demensek, e tény, viszont sok kedves, aranyos van, akik közül legtöbben magányosak, a családjukról beszélnek, hogy náluk mi van, főleg ha kérdezgetsz is. Változhatja ez alapján a véleményed, hogy ne csak negatív oldalát lásd a család szónak. Az idősek nénik és bácsik, amit látunk, de közben anyák és apák, nagyszülők egyaránt. Tudom, hogy nem tanácsot meg ilyesmit kértél, és nem megváltoztatni akarom, hogy neked családot kell majd alapítanod, mert nem. Mindenki azt teszi, ami saját magának a legjobb, és ha te így érzed jól magad, nincsen gond. Mindössze annyi, hogy úgy tűnik, ez valamennyire tüske, még ha nem is fáj, mert neked az a furcsa, ami másnak normális.
18/l
válasza:Nekem nagyanyám konkrétan a "legjobb barátom".
Gyerekkoromban kb ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt játszani velem ... Anyámnak munka meg főzés, takarítás, bevásárlás után sokszor nem volt energiája (egyedül nevelt).
De ajyámra is tudtam számítani..
Valószínűleg összerogytam volna, ha sosem szól hozzám senki se egy kedves szót, mert ha anyámék csak nevelőként funkcionálnak, ez lett volna a szitu...
20F
válasza:Egyetértve az előttem szólókkal, NEM ilyen egy család. Ez inkább egy mini-nevelőintézet, amit a kérdező leírt... :(
Nekem már felnőtt gyerekeim vannak, a legkisebb (egyidős a kérdezővel) is kirepült már. Folyamatos a kommunikáció velük, napi szinten. Van úgy, hogy csak hangouts-on, de sokszor skype-on, telefonon is. És persze személyesen is, de most kicsit ritkábban. Még mindig eljönnek velünk nyaralni (barátjukkal-férjükkel), megyünk együtt biciklitúrázni, és a normál hétköznapokon is összefutunk, pl. "csajos" programokat csinálni, v. hasonló. 3 lányról van szó. :) A férjem néha csak kapkodja a fejét, mikor itthon a négy nő nyomja a sódert... :-D :-D :-D
válasza:Én igazábó mindent megbeszélHETNÉK a szüleimmel, de nyilván nem minden apró-cseprő részletet osztok meg velük. Nyaralni, családi programokra menni, szülinapot, névnapot legalább virág+süti+összejövetellel külön-külön (elvált szülők) meg szoktuk ünnepelni mindig. Igyekszünk legalább napi egy étkezésnél anyukámnál jobban, apukámnál kicsit kevésbé, de együtt leülni, elmondani mi történt aznap. Persze csak arról tudok nyilatkozni, amikor otthon vagyok. Én is egyetemre járok /most ugye otthonról tanulok én is/, kolis voltam, ott nem mindennap beszéltünk, de megmondom őszintén nem is bántam, mert jól esett a távolság, éltem az életem végre valahára. Bár legalább heti 2szer mindkét szülőmmel, ha mást nem, üzenetet váltottunk a koliban is.
Viszont érdekes megélni azt is, hogy van egy ,,mostohaanyád,, is, akivel sokszor több a közös vonás, mint a saját anyáddal. Meg azt is, hogy a saját anyámmal az én viszonyom a kor előrehaladtával rögösödik, élesednek az ellentétek (pl. én ,,művészléleknek,, gondolom magam inkább, ő nem igazán ért ezekhez, én szeretem, ha igényesen megyek ki mindig az utcára, a hajformázást és a körömlakkozást is szeretem, szeretnék egy ,,stílust,, kialakítani magamnak, egészségesen enni, a dolgokat egyből a helyükre tenni és nem széthagyni, anyukám meg nem szeretné ezeket. Én szeretnék mindent megérteni és nem elfogadni (mivel erre is nevelt!!!) de az érvelése meg sokszor csak ,,azért mert azt mondom,,...)
A ,,mostohaanyám,, akit inkább apukám feleségének szoktunk nevezni vagy csak a nevén, pedig az ő saját lányával nagyon erős bizalmi kapcsolatot alakított ki. Plusz vele lehet csinálni a tipikusan anya-lánya, ,,lányos,, programokat is, és valószínűleg engem is a ,,lányának,, tart mert már nem egy utalást tett rá.
Viszont. Az én anyukám megnevelt rendesen minket az öcsénkkel, míg apukám felesége ezt nem teljesen tudja megtenni az ő gyerekeivel. Nem mondom, hogy nem nevel semmit, de a gyerekei szemtelenül konstans visszapofáznak neki, vagy rosszabb. Nekünk eszünkbe sem jutott volna még csak hasonló sem.
Szerintem összegezve a legfontosabb egy családban az, hogy el tudj mondani akármit, ha szeretnél, de nem köteleznek rá. Számíthatsz a többiekre, akármi történik. Szerintem (pedagógiai pályára készülvén) még az is fontos, hogy a nevelést és a szeretetet, bizalmat megfelelő arányban alkalmazzuk.
19/L
válasza:Ha valakit esetleg még érdekel, nem javult a helyzet. Elköltöztem otthonról, ritkán hazalátogatok 1-2 napra (egyrészt az otthoni barátaim miatt, másrészt mert azt látom a környezetemben, hogy szinte mindenki így csinálja, így illik, de semmiképpen sem a szüleimmel töltött idő miatt). Látom rajtuk, hogy bántja őket, de egyszerűen képtelen vagyok a távolságtartásomon változtatni velük szemben. Próbálom megjátszani, de pl. mosolyogni sem nagyon tudok a jelenlétükben, ezért eléggé átlátszó, hogyan érzem magam valójában.
Talán gonosz vagyok emiatt, de erről az jut eszembe, hogy az élet egyéb területein is azt az emberi tulajdonságot utálom a legjobban, amikor valaki egy adott dolog előnyeit szeretné élvezni, ugyanakkor a hátrányokat teljesen meg akarja úszni. Itt is ez a helyzet. Amíg igazán nehéz volt a gyereknevelés (az első 10-15 évben), próbálták minél inkább megúszni a dolgot, veréssel és ordítással fojtottak el mindent, csak azért, hogy minél kevesebb bajuk legyen velem, minél kevesebbet kelljen magyarázniuk, tanítaniuk. (Én személy szerint a gyerekkoromból arra emlékszem, hogy az idő 90 százalékában terror volt, legalábbis én szinte folyamatosan feszültségben éltem.) Most viszont szeretnék a nem létező munkájuk gyümölcsét élvezni, szeretnének minőségi időt tölteni a felnőtt gyerekükkel.
Itt is megmutatkozik, hogy előny és hátrány nem létezik egymás nélkül, bármennyire próbál a legtöbb ember az előnyökre koncentrálni. Ez most leírva úgy hangzik, mintha büntetném őket, pedig nem ez a helyzet. Egyszerűen a zsigereim tiltakoznak még akkor is, ha meg kellene valamelyiküktől kérdezni, hogy "Hogy vagy?". Nagyon szívesen megváltoztatnám a hozzáállásom, ha tehetném.
válasza:Kérdező, el tudsz menni pszichológushoz, dolgozni magadon.
Diploma után és/vagy önellátóként meg ilyen donorok felé nem is kötelező nézned, ha nem akarod. Ne haragudj, de a két embert, akinek volt egy jó fél vagy több órája, miközben megcsináltak, nem tudom szülőknek nevezni. Cserébe meg iszonyat toxikusak, mert elvárni a jó viszonyt azt tudják, de eszükbe nem jut, hogy ahhoz úgy is kellett volna hozzád állniuk, meg nevelni kellett volna, nem idomítani, mert a leírás alapján ezt csinálták.
válasza:Kérdező, azért, mert lökött eléd egy tál kaját, még nem kell sztárolni. Hiába támogattak már később, ugyanakkor érzelmileg kicsináltak. Szerintem sokkal egészségesebb, ha nem erölteted a kapcsolatot. Születés, névnapjára felhívod, egy évbe 1x arra mész, (nem kell karácsonykor) aztán le van tudva. Még csak azt se kell kérdezni hogy vagy, elég annyi, hogy mi újság. Remélhetőleg annyit mond, hogy semmi különös, visszakérdez, hogy veled, aztán veled sincs semmi. Megvagy.
Az a baj, hogy amikor ilyen szintre ér érzelmileg az ember, onnan nincs visszaút. Felejteni nem tud, és bármennyire is akar, megbocsátani sem.
Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Azt kifejtenéd, hogy mit jelent a szigorú nevelés? Kérdésedből úgy értelmezem, hogy nem is a fizikai bántalmazás, (ez egy tockos, vagy szíjjal verés volt?) hanem a miatt jutott ide a kapcsolatotok, hogy nem tudtál beszélgetni velük. Teljesen elhidegül a kapcsolat. Tudom, mert én is ebbe nőttem fel. Ugyan olyan sok fizikai bántalmazás nem volt, az is olyan 10 éves korig. Ettől függetlenül apámat utálom, (viselkedése miatt) és még ott laktam is utáltam. Konkrétan hozzá sem szóltam, még annyit se hogy helló mikor találkoztunk. Anyámmal eleinte "elvoltunk", de miután mindent amit elmondtam neki, továbbított apámnak, így inkább nem mondtam el neki se semmit. Mikor eljöttem sem szóltam egy szót sem, csak jöttem. Azóta névnap, születésnap egy telefon, karácsonykor meg tesóm születés vagy névnapján elmegyek. Kb ennyi a kapcsolatunk. És nem is akarok többet. Csak felzaklat így is, mikor hívnak, vagy hívni kell őket.
Bottal verés is előfordult, de tényleg nem a fizikai bántalmazás volt a leginkább meghatározó, hanem ahogy te is mondod, nem lehetett velük beszélgetni.
Jóban vannak egy másik házaspárral, akiknek egy 30 körüli fiuk és egy 23 körüli lányuk van. Rendszeresen járnak fel a lány lakására ott aludni 1-2-3 éjszakát, és közös programokat csinálnak meg ilyenek. Ezt a lány sem bánja, örömmel látja őket. Anyám elkezdi, hogy hasonlót szeretne velem is. :D Ez nyilván kizárt. Ez nem úgy megy, hogy készen kapok egy huszonéves gyereket, akivel automatikusan baráti programokat lehet csinálni, hanem ezt a viszonyt tudatosan fel kellett volna építeni 20-25 évvel ezelőtt. A baráti házaspár valószínűleg keményen odatette magát az elmúlt 20 évben.
A 30 év körüli fiú pedig most nősült meg, és már nagyon komolyan tervezik a gyerekvállalást. Anyámék látják, hogy a velük egyidősek többsége lassan már tényleg nagyszülő, és szokták is mondani, hogy már szeretnének unokát. Tőlem biztos, hogy nem lesz nekik. Van egy 25 éves húgom (azóta én 26 vagyok). Talán tőle lesz, de ő sem egy családanya típus. Neki egyébként valamivel jobb a kapcsolata velük, ő jobban túl tudta magát tenni a gyerekkorán.
Összességében jól érzem magam egyedül. Feleséget talán szeretnék egyszer (szigorúan csak 2 tanúval, hétköznap hivatali időben, gyűrű nélkül, utcai ruhában), de gyereket soha semmiképpen, ettől mereven elzárkózom.
Fontos része a kérdésnek a gyerekkori élményeim mellett az is (bár egyik következik a másikból valószínűleg), hogyan állok manapság a gyerekneveléshez és a szülő-gyerek kapcsolatokhoz. Egyszerűen nagyon groteszk módon látom ezt az egészet. Őszintén szólva, mint ahogy az eredeti kérdés alatt kifejtettem, nem tudom elképzelni, hogy ez a fajta kapcsolat jó is lehet. Például itt is sok válaszoló kifejtette (nagyon köszönöm nekik!!!), hogy ők márpedig jó kapcsolatban vannak a gyerekeikkel és a szüleikkel.
"Még mindig eljönnek velünk nyaralni (barátjukkal-férjükkel), megyünk együtt biciklitúrázni, és a normál hétköznapokon is összefutunk, pl. "csajos" programokat csinálni, v. hasonló. 3 lányról van szó. :) A férjem néha csak kapkodja a fejét, mikor itthon a négy nő nyomja a sódert... :-D :-D :-D"
Például ennél a válasznál is, az agyammal felfogom, hogy mi történik, és hogy ez elméletileg jó, de valójában nem értem az egész szituációt. Ez most nagyon sértő lesz (nem annak szánom, ez rólam szól és még véletlenül sem a válaszolóról), de ezt és az ehhez hasonló dolgokat nem tartom normálisnak. (Az agyammal nyilván tudom, hogy a válaszoló gondolkodik normálisan, és én nem.) Hogyan lehet jó egy alapvetően alá-fölérendeltségre épülő kapcsolat? A főnököddel sem normális nevetgélni a szabadidődben. Tehát értitek, én nem tudok különbséget tenni a két szituáció között (főnök, szülő). Számomra mindkettő hivatalos, jogi személy, semmi más. Az ember olyanokkal érezze jól magát, akikkel abszolút önkéntes, mellérendelt a kapcsolata. (Ilyen a párkapcsolat és a barátság.) A szülő-gyerek kapcsolatban valószínűleg egyik sem valósul meg, de még ha a szülő van is annyira tudatos, hogy a felnőtt gyerekét mellérendelt pozícióba helyezi (de ez is annyira ritka, hogy szinte elhanyagolható), az önkéntesség továbbra is hiányozni fog.
Tehát ezzel arra akartam kilyukadni, hogy az értékrendem is mennyire el van torzulva az átlagemberhez képest.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!