Anyukák, szoktatok néha arra gondolni, hogy a gyereketek a legfontosabb nektek,20 évig róla szól az életetek, aztán egyszer csak lelépnek, lehet h "vissza sem néznek", más országba költöznek stb?

Én bevallom nagyon nehezen viseltem.

Alapban nehezen kezelem a változásokat, még egy szekrény is tud hiányozni, ami 20 évig állt azon a bizonyos helyen, nemhogy a gyerekem, aki addig kitöltötte az életem.

Annyit tudtam tenni az ügy érdekében, hogy kifelé nem mutattam, így a személyemmel - remélhetőleg - nem róttam rá fölösleges lelki terheket, de bevallom kegyetlenül megviselt.

" a gyereketek a legfontosabb nektek,20 évig róla szól az életetek"

Ez már így magában sem szabad, hogy igaz legyen. Nem a gyerek a legfontosabb az életemben, fontos, nagyon, de nem a legfontosabb, mivel ez az ÉN életem. és 20 évig nem másról szól az életem, hanem MAGAMRÓL. Csak ők is az életem része.

Mi az, hogy a fiúknak jobban le kell válniuk, mint a lányoknak?

Erősen beteges, amiket írsz. De nagyon!

A szülőknek sem csak a gyerekről szól az élet.

Amúgy meg örülj neki, hogy újra "szabad" lettél.

Én vártam, hogy menjenek már. :) Nem azért, mert nem szeretem őket, csak nekem még vannak terveim, céljaim, és azt akartam tudni vagy érezni, hogy végre irányba állt az életük, egyedül is feltalálják magukat és nincs többé szükség arra, hogy vigyázzak rájuk. Férjem sokkal rosszabbul élte meg, ő napokig sírt, mindkét gyerek költözése után. Nem mondta nekik, de este nekem kiakadt, hogy hát a családunk oda lett, ő meg már nem kell senkinek (ez persze nem igaz). De neki tényleg mindig is a gyerekek voltak az élete értelmei.

Persze azóta már megszokta, hogy mi a helyzet, de az első pár hét nagyon letargikus volt, amikor a kisebbik gyerekünk is elköltözött.