Anyukák, szoktatok néha arra gondolni, hogy a gyereketek a legfontosabb nektek,20 évig róla szól az életetek, aztán egyszer csak lelépnek, lehet h "vissza sem néznek", más országba költöznek stb?

Az élet rendje hogy a leszármazott "kirepül". Az a szülő aki képtelen ezt elfogadni, az agyilag beteg.

Én örülök, hogy ahogy nagyobb lett a gyerekem, egyre kevésbé szorult rám, egyre önállóbb lett, és így nekem is több időm lett. Ettől még persze ő a legfontosabb, szeretem nagyon. De szerintem minden életszakasznak van előnye, és azt kell kihasználni. Amikor teljesen kirepült fura volt, de élveztem is a szabadságot. És persze nagyon büszke is voltam rá, hogy önálló lett. Meg ez egy folyamat volt, nem egyik napról a másikra történt, nem egy trauma volt.

Nos, nekem eleve nem ő volt soha a legfontosabb, hanem magam. Igen, egoizmusnak hangzik, pedig nem az. Nem azt jelenti, hogy mindenben magam helyezem előtérbe, hanem azt, hogy nem hozom magam hátrányos helyzetbe miatta. Mivel azt keresem, hogy én mitől vagyok boldog, nyitott vagyok és ezt a boldogsagot es nyitottságot adom át a gyereknek. Igenis vártam már a születésétől, hogy önálló legyen. Nem azért, mert gondoskodni kellett rola, hanem azért, mert azért vállaltam gyereket, hogy egy önálló, saját élettel, saját akarattal, sajat tervekkel élő személyiség legyen belőle. Még nem felnőtt, de közel áll hozzá és ha igy haladunk, ilyen is lesz

Ismerek anyát, akinek a gyereke kiröppent, külföldön él, az anya pedig krónikus beteg lett, ápolásra szorulna, de mivel kicsi a nyugdíja, nincs pénze megfizetni ápolónőt. A gyereke a saját családját tartja el kinn, nem tud az anyjának havi összeget küldeni. Az anya bajban van, és nincs rá megoldás. Idősotthonban nem foglalkoznak betegápolással betennék egy ápolási osztályra, mert az idősotthonok nem kórházak.