Anyukák, szoktatok néha arra gondolni, hogy a gyereketek a legfontosabb nektek,20 évig róla szól az életetek, aztán egyszer csak lelépnek, lehet h "vissza sem néznek", más országba költöznek stb?

Nálunk azt láttam, hogy a szüleim támogatják a leválást, normálisan neveltek minket a tesómmal, ezért én sem félek ettől igazából. Még csak 11 éves lesz a lányom, most kezd igazán önállósodni, már ez is felszabadító, hogy vannak dolgok, amiket egyedül meg tud csinálni, minap egyedül felporszívózott, szó nélkül.:D Ez mind felkészít arra, hogy egyre kevesebb szükség lesz rám, és így magamra is több idő jut, a saját gondolataimra, terveimre. Amennyit beáldoz az idejéből az ember, az később vissza is ön, csak már nem lesz 24 órában szüksége rá a gyereknek, ez így teljesen jó. Átalakul a kapcsolat. :) A lányom szokott rajta gondolkodni, hogy majd én leszek a mamája a gyerekének, ilyenkor együtt átgondoljuk, hogyan is változik át az anya-lánya szerep. Anyukámból mama lett, élvezi, és a szabadságot is, hogy már nem élünk velük, de bármikor találkozhatunk, viszont a találkozások minősége más, újra fiatalnak érzik magukat, vannak közös programjaik, baráti találkozóik, barátokkal utazgatnak stb, mindenki feltalálja magát, miután leválik a gyerek, legalábbis muszáj lenne tudni feldolgozni, elfogadni, újra önmagára találnia minden szülőnek. Én mindig azt gondoltam, hogy elsősorban nő vagyok, és egyébként anya, mindkettő ugyanolyan fontos. A férjemet nem helyezhetem háttérbe, figyelünk a kapcsolatunk ápolására. Ahol a szülők a gyereket helyezik előtérbe, és félnek az elválástól, ott igazából attól is lehet a félelem, hogy újra a párjával kell kettesben boldogulnia, és lehet hogy eltávolodtak egymástól, mert ők csak anya és apa voltak, nem férj és feleség. Szóval hogy a kapcsolatuk nem szólt már másról csak a gyerekről, az tartotta össze őket. Ezt folyamatosan ápolni kell, hogy ne a gyerek okozza a legnagyobb örömet, ne ő legyen a kapocs a világgal, nem vele kell takarózni, nélküle életképtelennek lenni. Mindig törekedni kell az egyensúlyra. Nálunk nagy harmónia van, a lányom is azt látja, hogy mindig mellette vagyunk/leszünk, de bátran engedjük már most is, hogy próbálgassa a szárnyait. Sok szülő gátolja a gyerek leválását, hogy ne maradjon "egyedül". Ez betegen hat a gyerek fejlődésére is, nem tud felnőni, és sok hátránya lehet ebből később. Érdemes olvasgatni a témában könyveket, az is sokat segíthet, először felismerni kell, hogy mi is az oka, ha fél a szülő a gyerek "elvesztésétől". Nem szabad megfojtani a gyereket a szeretettel, sok felnőtt is már szülő, házas, és még nincs leválva a szüleiről, ez nagyon nem jó sajnos, megmérgezheti a kapcsolatát a párjával. Pszichológiát érdemes olvasgatni. Eric Berne: Emberi játszmák című könyv nagyon érdekes, hasznos, ebben van szó a szerepekről, ki milyen szerepben él. (Én anya vagyok, így hierarchiában a gyerekem felett állok, szülő vagyok, felnőtt! vagyok. Ha az apukámmal beszélgetek, előjönnek a játszmák, amiket gyerekkoromban alakított ki, provokál, cseszeget, és már vissza is küldött a gyerek! szerepbe, amiből nem tudok kikeveredni, mármint nem tudtam, míg el nem költöztünk a saját házunkba, ezzel pontot tettünk a játszma végére, végre).

Két fiam van, 25 és 17 évesek, a nagyobbik már dolgozik jól is keres, de esze ágában sincs elköltözni otthonról. Pedig ideje lenne a saját lábára állnia, megtapasztalni milyen is a nagybetűs élet. Nekem is könnyebbség lenne. Kisebbik még középiskolás, vele még nagyon ráérünk ezzel. :) Nem arról van szó, hogy nem szeretem őket, sőt nagyon is, de az apjukkal szükségünk lenne már némi szabadságra, utazgatni, stb. Nagyon korán kerültünk össze, sok minden kimaradt az életünkből. Szóval elvan otthon a "mamahotelben". :)

Két fiú anyukájaként úgy gondolom, ha az ember egészséges lelkületű és a kapcsolata is egészséges a gyerekeivel, legkésőbb a felnőttkor küszöbén már mindenképpen arra vágyik, hogy a fiai sikeres, boldog, önálló férfivá válljanak. Természetesen az elválás, leszakadás fájdalmas is, hiszen ritkábban találkozunk, kevesebbet beszélgetünk, de még fájdalmasabb lenne azt látni, ha nem tud leválni, nem tud önállósodni. A gyermekein felnőtté válása bennünk anyákban is el kell indítson egy olyan folyamatot, ami azt segíti elő, hogy a gyerek le tudjon vállni. Vannak madarak, akik féltik, óvják a fiókáikat, mégis teljes szeretetből kilökdösik a fészekből a repülni nem merő fiókáikat és utána mekkora a boldogság, ha a fióka megtapasztalja, jééé, tud repülni :). Ehhez hasonló érzés annak segítése, hogy a fiú férfivá érjen, vagy a lányokból nő váljon.