Más hogy bírja ki 30 évig otthon?

Mindenhol más a kapcsolat, mások a körülmények, mások az adottságok.

Én anyukámmal meg bátyámmal éltem egy háztartásban tinédzser éveimben. Szüleim elváltak, amikor 11 voltam. Azóta eléggé megromlott, felszínes a kapcsolatunk édesapámmal.

Én 20 évesen költöztem külön egy albérletbe, mivel már nem bírtuk elviselni egymást anyukámmal. Állandóan csak veszekedtünk sajnos, kikészítettük egymást teljesen, oda-vissza. Azóta sokkal-sokkal jobb a kapcsolatunk, szinte teljesen visszaállt a régi béke és nyugalom. Nekem kellett a relatíve korai elszakadás, de valakinek nem kell, vagy nincs rá lehetősége. Én szerencsére hamar találtam olyan munkát, amivel fenn tudtam tartani önmagam, amikor meg nem olyan helyzetben voltam (suli mellett), akkor meg kaptam szüleimtől némi anyagi támogatást havonta. Én egyetem mellett is végig dolgoztam, dolgozom, mert nekem a szóló-tanulás nem menne, hacsak nem találnék egy olyan dolgot, ami le tud kötni x évre.

Nagyon szerencsés helyzetben voltam akkor is, vagyok most is, amire hálával gondolok. Másnak nem adatik ez meg, ezért kénytelen 30 évig otthon kibírnia. Nem mindenki örül ennek, nem mindenki van ezzel megelégedve.

25 ffi

Egy munkatársam pl 32 éves, otthon él. Még nem volt kapcsolata se.

Normális pasi amúgy, nem ronda, nem iszik, nem cigizik, kedves mindenkivel.. az anyja irányítja. Ha ellenkezik akkor érzelmileg manipulálja az anyja. Nem mer szembe szállni vele.

Soha nem engedték el diszkóba, néha szokott elmenni a barátaival/munkatársaival pizzázni de akkor is hívogatja az anyja hogy induljon haza, késő van.

Szerintem magának nevelte. Ő kezeli a pénzét.

Majd öreg korukban gondozza őket.

Elég szarul bírja a pasi, sokat szokott munkahelyen is sírni ha azt hiszi nem látják.