Normális, hogy még ennyi idő után és ilyen körülmények között sem tudok megbocsájtani nekik?

Apám nagyon kicsi koromban elhagyott minket, alig vannak közös,családi emlékeim vele. Nem látogatott sűrűn,nem sokat foglalkozott velem. Anyukámmal nagyon szegényen éltünk, ezért 6 éves koromban felajánlotta neki, hogy egy ideig vegyen magához.De ekkorra apámnak volt egy új nője, aki nem engedte, hogy odaköltöztessenek, így végül nevelőszülőkhőz kerültem másfél évre. Jó, persze az észérvek azt mondják,hogy ez nem volt annyira sok és jobb vot mint éhezni és fázni,de annyi idősen ez nekem hatalmas törés volt, más emberként, illetve más gyerekként jöttem ki, mint ahogy bementem. Szörnyen érintett, hogy elszakítottak anyukámtól,valahol talán ma sem dolgoztam még fel, mert el sem tudom képzelni, hogy 2 napnál tovább ne lássam őt. És ez a nő később is sokat piszkált és keresztbe tett nekünk, úgy beszélt velem mint a kutyával, hazugságokat terjesztett rólam és anyukámról is. Egyszer apám vett nekem egy babaházat, de a nő veszekedni kezdett vele, hogy miért költ rám ilyen sokat,és csak akkor hagyta abba mikor apám darabokra törte a babaházat. Sok ilyen felnőtt szemmel jelentéktelen emlék van ami tüskeként bennem maradt. Illetve 17 éves voltam, mikor valamin összevesztem a fiával, ami miatt nagyon megvert. Anyukám csak számonkérte tőle , de ő nem tudom miket hordott össze apámnak, de apám eljött és anyát is és engem is bántott. Ettől kezdve teljesen megszakítottam apámmal a kapcsolatot, a gyerektartást se kértük tovább. Felnőttkoromban is igyekezett fúrni, de már egyikük sem volt különösebb hatással a felnőtt életemre. A lényeg, hogy most gyomorrákja van a nőnek és úgy néz ki a végét járja. Régóta tudom és megmondom őszintén nem igazán sajnálom. De üzent, hogy menjek be hozzá és vigyem a kislányomat is. Szóval valahol tudom hogy itt lenne az ideje abbahagyni a gyülölködést, de az igazságérzetem meg azt mondja, hogy nem érdemli meg a bocsánatomat.

32/N