Van itt olyan, akinek felnőttként kisiklott az élete, mert úgy érzi, a szülei sosem törődtek igazán vele?

Hasonló van velem is. Általános iskolában sem tudtam mivel szeretnék majd foglalkozni. Anyám talált egy sulit ahol könnyen le tudtam rakni az érettségit. Nem érdekelte a szüleimet hogyan tanulok, milyenek a jegyeim. Csak görbüljön. Majd utána ismét fogalmam sem volt mit akarok az élettől. Halasztottam egy évet, dolgoztam autószerelő keze alatt, majd 2 évig jártam okj-ra szakmát tanulni, amiből végül nem raktam le a vizsgát, mert igazából utáltam és csak sodródtam az árral egész életemben. Nem érdekel se a pénz, se a gazdagság. Most a vallásban találtam menedéket, talán ezen az úton elindulhatok.

21F

11es vagyok.

Még annyit hozzá tennék, szüleim elváltak. Apámat sose érdekelte mi van velem. Ő azt szerette volna, hogy építőiparba dolgozzak vele, de miután ezt offoltam teljesen lemondott rólam. Sokat csesztetett is gyerekkoromban amik lehet nem tettek jót.

Amúgy mindig azon gondolkoztam, hogy jó lenne ha lenne felettem egy "főnök" ki megmondja mikor mit csináljak, végig rudgos az "életen" bármi jön szembe. Aztán rájöttem, hogy ilyen személy soha nem lesz, magamat kell "seggbe rúgnom", motiválnom, leszidnom vagy épp dicsérnem.

Azt kell felismerni, hogy nem mástól kel várni a szeretetet, mert addig senki nem fog szeretni, amíg gatyába nem rázod saját magad.