Van itt olyan, akinek felnőttként kisiklott az élete, mert úgy érzi, a szülei sosem törődtek igazán vele?

Próbálj magadért tenni , most mar élet halál a játék , a tét az életed.

Az , hogy nem törödtek veled , tragikus , kérdés az , hogy mégis ezek ellenére mit tudsz kihozni magadból , a helyzetedböl .

Nagyon nagy hátrány , az biztos , nagy lemaradás, amit sokan nem tudnak soha behozni , egy élet nem elég .

Mentális , emocionális és sok esetben anyagi hátrány .

Tanácsom az , hogy legalább ne nehezitsd tovább a helyzeted meggondolatlan lépésekkel , gyerekvállalás , peldaul , sokan menekulnek ebbe , hogy érezzék , hogy fontosak valakinek , hogy aztan konstatálják , hogy perpetuálták a gyerekuk szamara ugyanazokat a körulmenyeket .

Penz nelkul ugye koran kell beadni bölcsibe öket , nincs idö es penz megsem annyi, amennyi kéne

Én általános iskolában 5-ös tanuló voltam, és a szüleimet sosem érdekelte. Középiskolában folyamatosan romlottak a jegyeim, a végén évet kellett ismételnem. Igazából volt valami gyenge próbálkozásuk, de valójában sosem érdekelte őket. Apám egyszer ittas állapotban annyit mondott őszintén, hogy ahhoz képest, hogy nem neveltek, egész jó ember lett belőlem. Én addig sosem gondoltam ebbe bele, de valójában így volt, sosem akartak belőlem semmilyen embert faragni, és ilyen is lettem, semmilyen. Nem tudtam mit akarok, nincs önbizalmam, és az az igazság, hogy nem is akartam semmit az élettől. Nem vágytam semmire, se pénzre, se karrierre. Akármibe belekezdtem az életben, kudarcot vallottam.

Most 30 évesen igyekszem más irányba terelni az életem, be fogok iratkozni egy tanfolyamra. Azt vettem észre, hogy egy bizonyos dolog, az állatok iránti szeretetem, olyan hatalmas energiákat indít el bennem, amin saját magam is sokszor megdöbbenek. Úgyhogy szeretnék ezzel kezdeni valamit, mégha lószart fogok vele keresni, akkor is. De legalább érezzem azt, hogy élek, és azt csináljam, amit szeretek.

Én is a 20-as éveim második felében járok, a cipő hasonló... Hogy mi miatt, az jó kérdés, valószínűleg ez egy ok a sok közül.

Nem tudom őket hibáztatni érte, a munka + a házi- és a ház körüli munka mellett egyszerűen nem maradt energiájuk és idejük rám. De nem is tudtak volna mit kezdeni velem, nincsenek azon a szinten intellektuálisan - lehet ezért lepontozni, attól még tény.

Egy rakás szerencsétlenség lett belőlem, aki semmire és semmiben nem jó. Amíg tanultam, pontosabban oktatási intézményekben töltöttem a napjaimat, az valamennyire "összetartott", bár értelme annak sem volt. Utána leépültem, szétcsúsztam.

Nekem két dolog segített:

Egyrészt meghalt apám aki a fő forrása volt a gondjaimnak, becsmérlésemnek. Így már nem kaptam újabb szar dolgokat tőle, és elkezdhettem "építkezni" lelkileg.

Másik, hogy elkezdtem dolgozni, csinálom elég aktívan és jól is. Ennek megvannak a pozitív visszajelzései, akár munkatársaim, akár mások részéről. Illetve anyagilag is jól vagyok, megvehetek dolgokat, lett jogsi, céges autó és tudok félre tenni is.

Illetve a munka során megtanultam (építőipar), hogy minden problémát meg kell oldani. Akár tetszik, akár nem, akár nyerünk, akár nem. Nincs olyan, hogy nem akarom, nincs kedvem, nem lehet otthagyni egy projektet, munkát. Másrészt ha valami szarul sikerül, akkor sem dől össze a világ, fel lehet állni és majd lesz jobb is.

MEnet közben megtaláltam a hobbijaimat is, vonat fotózás, bringázás majd tűrázás. Ez utóbbival új ismeretségeket, közösségeket is megismertem, és olyan dolgot csinálok ami kvázi nem verseny, csak magad kell legyőznöd, magad ellen versenyzel, hogy minél többet, messzebbre, gyorsabban mész.