Hogy lehet boldog felnőtté válni hiánymotivált szülők mellett?

Írtátok, hogy az évek ígyis-úgyis elmennek, a terápia legalább segít. Nekem nem ez a tapasztalatom. Kétszer másfél év terápia után is pontosan ugyanott érzem magam, ahol eddig voltam.

"Semmiről nem maradsz le, nincs olyan élmény amit később ne tudnál bepótolni."

Ez nagyon nincs így. Felnőttként, amikor már dolgoznod kell, nincsenek olyan lehetőségeid, mint kamaszként, egyszerűen azért, mert nincs annyi szabadidőd, és azoknak sincs, akikkel átélnél dolgokat. Egy kapcsolatot se ugyanaz megélni ilyenkor, kevesebb az illúzió. Nem is beszélve arról, hogy eleve párt találni is nehezebb.

Egyáltalán nem hiszek ebben a "sosincs késő"-dologban. Mondd ezt egy munkáltatónak, amikor kérdőre von, hogy te miért 30 évesen kezdesz egyetemet a munka helyett.

"Nekem 26 évesen kezdődött az életem, miután végigcsináltam és nem maradtam le semmiről."

Én meg 27 éves vagyok, és még mindig nem kezdődött el, de még a horizontot se látom. És úgy érzem, hogy nagyjából mindenről sikerült lemaradnom.

""Hiánymotivált" Ez azt jelentené, hogy a hiány motiválja, magyarán állandóan többre és jobbra vágyik."

Igen, ezt jelenti, és ez jellemzi a szüleimet. A saját gyerekkorukban nem kapták meg azt, amit most én is hiányolok. Nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel, nem tudnak kikapcsolódni, nem tudnak családon belül kommunikálni és másoktól keresik az elismerést és ezért nem tudok rájuk úgy számítani, hogy ők legyenek az érzelmileg stabil pont, akik példát tudnak mutatni, hogy hogy legyek magabiztos és hogy ne szorongjak. Ilyen szempontból olyan, mintha nagy gyerekek lennének. Pontosan a "hiánymotivált" az a szó, ami őket jellemzi.