Neked úgy érzed mindegy, h halálod után látogatják vagy nem a sirodat?

Kezdjük ott, hogy nem lesz sírom, a testem el lesz hamvasztva. A földbe temetkezés értelmetlen, elmaradott szokás, és csak arra jó, hogy a temetőfenntartó vállalkozás rendszeres időközönként pénzt húzzon le a rokonokról.

Az, hogy mi lesz a hálálom után, semmiféle módon nem érint engem, mert a hálálom után már nem fogok létezni. Pont úgy, ahogy a születésem előtt sem léteztem.

Tényleg nem érdekel. Sírt sem szeretnék, hamvasszanak el és szórjanak ki valami erdőbe aztán el van intézve. A halott halott marad, szerintem semmi értelme egy hideg kődarabhoz kijárkálni meg virágot tenni rá.

A haldokláshoz meg: nekem még nem haldoklott olyan ismerősöm, akit szerettem, így a látogatásról nem tudok mit mondani. Nyilván ha valaki szeretné hogy bemenjek hozzá, akkor bemennék, ha meg egyedül akarna lenni, akkor békén hagynám. A legvégén úgyis mindenki egyedül van, tök mindegy hogy ott ül-e valaki mellette vagy nem.

Nekem igen.

És épp inkább a hamvasztást választanám.

A 6-os válaszodra Kérdező:

Téged megnevettetett, ezzel bizonyítottad, hogy még haldokló közelében sem jártál.

Akkor amikor 3 éve ápolod a szerettedet, akit látsz napról-napra iszonyú kínok közt sorvadni, majd már 2 hete nincs magánál, de orvosilag még él, akkor te is imádkozol, hogy essen már túl rajta!

Akkor már nem az számít, hogy te mit fogsz érezni, - bár a szenvedését látva már elfogadtad a halálát - hanem az, hogy neki ne fájjon már semmi!

És hogy rólam is essen pár szó!

65 éves vagyok és beteg.

Nem mondom, hogy várom a halált, de nem is riaszt a közelsége. Amit fontosnak tartok, hogy rendet hagyjak magam után, minden értelemben. A családommal már tudatosítottam, hogy hamvasztást kérek, aztán a hamvaimmal azt tehetnek amit akarnak.

Vagy elszórnak valahol (helyet nem jelöltem meg, nincs jelentős hely az életemben) vagy urnatemetőbe pakolnak, ez már az ő döntésük, róluk és nem rólam fog szólni.

Megjegyzem, a temetőbemászkálás is az élőről szól, sok esetben a lelkiismeret megnyugtatásáról, vagy falun, hogy mit szól a szomszéd. Láttam olyat a közelemben, hogy egész életében átkozta, gyilkolta a szerencsétlen férjét, aztán amikor az meghalt, akkora síremléket emeltetett neki mint egy katedrális, rajta a szöveggel "Kit szerettek, soha nem felednek!" Szánalmas!

Nem feltetlenul korfuggo ez, en ugyan 18 eves vagyok, de 12 evesen fogtam az imadott mamam kezet, amikor elment, vegig kisertem a szenvedeset. Ennyi idosen is felfogtam, hogy ez most nem arrol szol, hogy nekem utana milyen szar lesz, vagy uristen ez milyen durva, hanem, hogy megnyugtassam valamennyire es segitsek neki tul lenni rajta... a legszomorubb benne az, hogy nem akart meghalni, pedig iszonyatosan szenvedett, de az utolso pillanatig kuzdott.

Aztan 16 eves koromban papam vegelgyengulesben meghalt. 1 evig pelenkaztam, apoltam suli mellett, mert edesanyam meg dolgozott ejjel-nappal, hogy meg tudjuk venni a gyogyszereket meg mindent. 2 stroke-ot kapott, hallucinalt, nehezen beszelt, nagyon nehez volt vele. O egy tisztabb pillanataban mondta, hogy "en mar nemnem jovok vissza". Almaban kapott meg egy stroke-ot es nem ebredt fel.

Jelenleg pedig a demens, parkinsonos, alzheimeres nagymamamat apolom.

Ennyit errol, szerintem. Ezekben a helyzetekben nem az en kicsi lelkivilagom a fontos, hanem, hogy megkonnyitsuk az elkerulhetetlent es a leheto legjobban es meltosaggal (amennyire lehet) teljen el az a kis ido, amig meg velunk lehetnek a szeretteink. Mi majd utana osszeszakadunk, amikor mar lehet. Aztan felallunk, osszeszedjuk magunkat, es megyunk tovabb. Sajnos, halal nelkul elet se lehetne. Es az elet szep, csak neha nagyon nehez.